A hajnal bontja szárnyait, szél viszi
messze az éjjeli mélykék sötétet,
mint óvó vándor, a fény gyöngyei
ébresztenek apró páracseppeket.
A percek lassan egymásba folynak,
elmúlás rezdülése az élet vizén,
lélegző hangok lassan elfogynak,
belső utunk is egyszer véget ér.
Kérdésre a válasz kérdéssé bomlik,
önmagunk keressük alkonyatkor,
lépéseinkkel a lélek öregszik,
s a tükör már mást mutat, mint egykor.
Törékeny kis cseppjei a mának,
a jövő ígéret; még nem a miénk,
a múltunk súlya lehúz a porba,
néha felemel, és erőt önt belénk,
de szabadságunk kéri zálogba.
Mégis minden nap egy új lap a könyvben,
melyet könnyel, mosollyal írhatunk,
majd elengedjük az esti csöndben,
mert ami elmúlt, az már csak a tegnapunk.
„Elvégre a holnap az már egy másik nap.”
*Az idézet Margaret Mitchell Elfújta a szél c. regényéből való.
