Kristófné Vidók Margit: Az emlék miénk maradt

Futva menekültem, csak el innen,
egyre követtek felhő-tépte álmok,
zaklatott lelkem vakon még hitte,
hogy szerelmünkön nem foghat az átok.
Könyörtelen sors – mindig csak elvett,
rejtőzködő démon vágyéhes csókja
sötét, viharos éjeket nemzett,
és én reszkettem erőtlenül, szótlan.
Vártam, egyre csak vártam a percre,
talán a holnap még visszahoz hozzám,
befogad szívem, újra élsz bennem,
csillagcsönd oson lágy sóhajon, lomhán.
Egymásra nézünk, nevetünk újra,
ez a találkozás volt minden vágyunk,
barátok lehetünk, mondod súgva,
az emlék a miénk, nem maradt másunk.