Fásultan lassan belenyugszol,
ha vége, akkor legyen vége,
és míg a füledbe duruzsol
kedves hangjának szelídsége,
ajkad néma, fáj az emléke.
Nehéz elengedni mi szép volt,
benned halkulnak már az esték,
felhőléted könnycseppet mázolt
szét, tintafoltos naplementén,
érzem, hogy válsz végtelen csenddé.
Fájó sóhajként csüngsz ajkamon,
nekem tavaszt hoztál, szerelmet
hófehér liliomszirmokon,
már csillaggá váltál szememben,
csókjaidat széllé leheltem.
Azt hittem lehetetlen mindez,
hogy téged feledni tudjalak,
már az sem fáj, hogy nem érintesz
többé, nem könnyezem miattad,
csak az esték egyre halkabbak.