Kristófné Vidók Margit: A múlt romjainál

Ott álltak némán, vádlón a romok,
falain megtört a halk imádság,
süvítő szélben egyre zokogott,
vergődő múltját kitaszították.
Aranyat szőtt köré az alkonyat,
pókhálóselymű finom lángolást,
sóhajként szállt tovább a gondolat,
áthajózva a csillagóceánt.
Áhítattal néztem a szent helyet,
vendég voltam, ki Istent látogat,
ősi csend szunnyadt szürke köveken,
őrizte dicső múltját jámboran.