Kristófné Vidók Margit: A gonosz diadala

Én láttam, mit élő soha nem láthatott,
a jéggé dermedt kék, csillogó világot,
borzongató ólomszínű köd gomolygott
a parton elterülő gonosz alakon.
Kitaszítottak, bolyongó lelkek földje,
hol csak a halál arat, itt sűrű a csend,
csak éjszaka hallani, mint hull csörrenve
a lánc, de holtak rév-díja sohasem cseng.
Félárbocra dőlt hajó titkok tudója,
a szirteken száz meg száz szirén énekel,
a rém karmába űz egy halálos csókra,
míg lelkek fagynak jégbe ködös éjeken.
Holdlámpása csillan úszó ravatalon,
ezüstös cseppenként pereg a vitorlán,
elidőzik az utolsó pillanaton,
a jégbe zárt démon ujjongó mámorán.