Az éjszaka koromszínűre színezte lelkét,
aztán egy szó nélkül itt hagyott.
Dulakodva, tülekedve várják, hogy megfújják
a harsonát pufókképű, édes angyalok.
Szelíd, csókízű szavak hagyják el ajkait,
mielőtt megkondul a rettenet.
És azt dúdolja: igazabb a vártnál a hír.
– Finom kezeivel lassan eltemet… –
Óráknak tűnt, míg kilehelte lelkét
s utolsó szavaival itt hagyott.
Nem értek le a földig, hogy érezzék könnyeit
a szárnyaszegett, bukott angyalok…
… ne sírjanak értem. Csak meghalok.
Visszamászott a farkas az óceánba, meggondolta magát. Hiába lehetne fenevad, hiába fenne kardot, kaszát. Valami visszahívta őt, valami kín feszítette puszta szólongatta vagy üldözte kővár
Hallod a cinkét? Húzza zenédet, É-mollban szólhat mától az ének. Záporcsepp csókol alvó kanálist, bársonyát bontja a fűzfaág is. Hallod a cinkét? Élet e trilla,
(A meghasonlottság éneke, slóka-ritmusban) Zarathustra im-így szóla: tíz év hegyi magány után, feloldódott makacs csendem. A kopár hegytetők felől baljóslatú szelek keltek. Elhagytam megszokott hazám,
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
