Pirosan alszik a félhold. Telik.
Lelkem riasztó árnyai vetülnek a falra,
miközben beesteledik.
A percmutató kéjesen vigyorogva meséli:
még soha nem kegyelmezett senkinek.
Mindenki leéli.
Életem börtönébe zár a karnison csikorogva,
s összehúzza ráncos szemeit a függöny;
magam tartom fogva.
A nyugtalan csend tanyázik körülöttem;
úgy mozdul, hogy észre sem veszem…
már beletörődtem.