Kovács Peresztegi Zita: Sirályokat hallottam

Hajnalban sirályokat hallottam.
Épp olyan élesen, mint egykor
a zúgó északi tenger
fel-felcsapó habjai fölött,
ahogy erős szeleken vitorlázva
játszi könnyen siklottak
hófehér szárnyaikon.
Azt kívántam abban a pillanatban,
hogy elmém zárva maradjon,
a világ még be ne juthasson,
csak hallgathassam még
a sirályok énekét, s érezzem
ahogy a jeges szelek
arcomra sírják a hullámok
millió könnycseppjét.
Szemem szorosan bezártam
könnyesen szorítottam
magamhoz emléked.
Mint gyermek a játékát,
mit, ha elveszítene,
a tenger óceánná duzzadna
a hiány sós záporában.
Szorítottam a kincset
a féltenivalót, az ölelhetőt,
az önmagáért szerethetőt,
örök, és elveszíthetetlent.
Őriztelek téged,
álom és ébrenlét
lebegésszerű határán.
Hajnalban emléked
magamban ringatva
hallgattam a sirályokat.
Szemem szorosan bezártam
forró könnyeim előtt,
az odabent zúgó északi tenger
fel-felcsapó habjai fölött,
mert erős szeleken vitorlázva
még játszi könnyen siklottak
hófehér szárnyaikon a sirályok.