Kovács P. Zoltán: KISGIRHES SZERENCSÉJE

Kisgirhes örökölt. Jobb létre szenderült nagynénikéje ráhagyta nehezen kiharcolt helyét az aluljáró legforgalmasabb fertályán, közvetlenül a metróbejárat mellett. A tanti szegényes hagyatékai között egy viharvert kartonlap is volt, rajta kusza betűkkel írott szöveg: “A gyermekeim éheznek!!! Négy kisgyermekemet egyedül nevelem. Munkanélküli rokkant vagyok. Segítsetek emberek!!!”
Némelyek szerint a nagynéni – Isten nyugosztalja! – kiöregedett már a szakmából, mert igen nagyfokú naivitás szükségeltetett ahhoz, hogy az élemedett korú asszonyságról az emberek elhiggyék a négy kiskorú gyereket, bár a csenevész, fejletlen Kisgirhesről éppolyan nehéz volt feltételezni, hogy egy rakat éhes apróság sír utána odahaza. De aki kicsit is járatos az aluljáróbéli marketingben, jól tudja, hogy az ilyen csekélységek aligha befolyásolják a járókelők könyörületességére bazírozó kéregetők napi megszokott üzletmenetét.
Kisgirhes történetét nemrégiben mesélte egy hiteles hírforrásnak tekinthető hölgy, aki az aluljáróban bérel üzlethelyiséget és sok-sok éve árulja az illatos péksüteményeket a jövő-menő, éhes közönség számára. Szeme előtt zajlott Kisgirhes szinte egész élete. A minden lében kanál leányka gyakran meglátogatta boltjában a „pogácsás nénit”, ilyenkor mindig kapott valami finomságot, és szívesen elmesélte a vele történt eseményeket.
Kisgirhesnek nehéz gyermekkora volt, bár ő ezt nem tudta. Még óvodáskorú volt, amikor anyja elkeveredett valahol a nagyvilág útvesztőiben, attól fogva alkoholista apja egyedül nevelte. Az alkalmi munkákból tengődő, egykor jobb napokat látott mesterember reggeltől délután hatig többnyire jóindulatú és béketűrő ember volt. De este tíz óra tájban, amikor hazatántorgott a kocsmából, kitört belőle a dühöngő vadember és napi rendszerességgel jól elnáspángolta az apró termetű, csenevész gyereket. A vacsora sokszor elmaradt, de a verés sohasem. Aztán tizenegykor hangulata melankóliába csapott át, részegségében sírva fakadt és saját mostoha sorsán kesergett. – Azért verlek, mert szeretlek! – bizonygatta ilyenkor, mert már megbánta értelmetlen gorombaságát. Kisgirhes nehezen tudott felfedezni bárminemű okszerűséget apja állításában; csak magában duzzogott és méltatlankodott, hogy talán a szülői szeretetet sem kellene túlzása vinni, de érzékeny, melegszívű gyermek volt, végül megszánta apját, vigasztalta és együtt sírt vele.
Egyszer a nagynéni tudomást szerzett nyomorúságos körülményeiről és magához vette a gyereket. Jelentős minőségi változás állt be Kisgirhes életében. A jóságos tanti nem verte rendszeresen, csak alkalmanként tángálta el egy fakanállal, amikor már nagyon unta a gyerek állandó nyüzsgését.
Az asszonyság gyakran magával vitte a leánykát, amikor “dolgozni” ment az aluljáróba. A kevéssé előkelő Kisgirhes név is ott ragadt rá a vézna, túlmozgásos gyerekre. Folyton ott sertepertélt a kövér nagynéni elefántlábai körül és az asszony ilyenkor bosszúsan korholta: „Eridj a lábam alól, te kis girhes, mert véletlenül rád lépek és kilapulsz, mint a gyalogbéka!”
Butuska kislány volt Kisgirhes, épp hogy csak megtanulta a betűket jól-rosszul leírni és szavakká összeolvasni, de szépen tudott rajzolni és minden karácsonykor tetszetős üdvözlőlapokat készített aluljáróbéli ismerőseinek. A környezetében élő nénik, bácsik kedvelték, mert kedves és szeretetre éhes kis jószág volt. Mindenkinek a szemébe nézett, mindenkire mosolygott és mindenkire rátapadt, mint az útszéli bogáncs. Az emberek gyakran mondogatták, milyen szerencséje van, hogy a nénikéje védőszárnyai alá került.
Kisgirhesnek az aluljáró volt az igazi otthona. Ott teltek napjai, ott serdült nagylánnyá. Egyszer hallotta, hogy valaki a nagybetűs életet emlegeti. Megtetszett neki és megragadta a fantáziáját a kifejezés, attól fogva gyakran elábrándozott, hogy vajon milyen is lesz, mit fog hozni számára az a titokzatos, nagybetűs élet.
Amikor a tanti bevégezte földi pályafutását és áthurcolkodott a túlvilágra, védence éppen elérte a nagykorúságot. A lány tisztességgel elsiratta nénjét, de a gyász nem nagyon törte le, tisztában volt vele, hogy az élet nem végtelen, az emberek élnek és meghalnak, nem kell nagy cécót csinálni a dologból. Miután túltette magát a röpke szomorúságon, még valami settenkedő, titkos örömet is érzett, szíve megdobbant a gondolatra, hogy most már önállóan, egyedül fog élni a nagynéni lakásában, ami valójában csak egy nyomorúságos kis odú, az önkormányzattól kapott szükséglakás, de mégiscsak tető a fej fölött, menedék, ahová haza lehet menni és ábrándozva várni, vajon mit tartogat az a bizonyos nagybetűs élet.
Az aluljáró állandó „lakói” elismerték és tiszteletben tartották Kisgirhes jogát néhai nagynénje területéhez és tevékenységéhez. Nem mulasztották el nap mint nap emlegetni a lányka igen nagy szerencséjét. A felnőtté serdült lány csúnyácska volt, akár a béka, de minden zsák megtalálja a maga foltját, hamarosan ő is párra talált. A várva várt Nagy Ő egy büdös lábú, tahó szörnyeteg képében érkezett. Úgy hívták, hogy Fogatlan Kutya és abból élt, hogy pályaudvarokon hiszékeny emberektől pénzt kunyerált vonatjegyre, de kisebb alkalmi tolvajlásoktól sem riadt vissza. Karakteres neve akkor ragadt rá, amikor egy kocsmai verekedésben valami erősebb kutya kiverte felső metszőfogait.
A Nagy Ő nyomban be is telepedett Kisgirhes szánalmas kis nyomortanyájára. A naiv, butuska leány repesett a boldogságtól, hogy végre eljött az ő várva várt mesebeli hercege, akiről oly sokat ábrándozott. Fogatlan Kutya felhagyott addigi bizonytalan és fáradságos foglalkozásával. Attól fogva Kisgirhes feladatává vált a férfi dorbézoló életmódjához szükséges pénz előteremtése. Ám azokon a napokon, amikor az emberek adakozókedve lanyhult és a lány nem volt képes eleget összekoldulni, élete párja dühbe gurult és ütött. Mivel a férfinak feneketlen torka és mértéktelen igényei voltak, nemigen fordult elő olyan eset, hogy elégedett lett volna Kisgirhes teljesítményével.
A verés önmagában nem jelentett túl nagy megrázkódtatást Kisgirhes számára. Hozzászokott, hogy a mindennapi eltángálás az élet rendes velejárója, természetes dolog, hogy mindig akad valaki, aki az ember lányát jól elnadrágolja. A kapott pofonoknak még hasznos hozadékuk is volt, mert a lány arcán éktelenkedő kék foltok látványa felébresztette a járókelőkben a könyörületességet és szaporábban potyogtak a forintok a tányérba. Hanem egy szép napon Fogatlan Kutya felszedett valahol egy hozzá méltó kocsmatündért, s a szerzett kincset rögvest haza is vitte és bekvártélyozta a szűkös kis kulipintyóba. Kisgirhesnek immár két kakukkfiókát kellett táplálnia és szolgálnia. Az új lakótárs hangos és erőszakos perszóna volt. Mindennapossá vált a lármás, ordenáré veszekedés és csetepaté. A civakodásnak rendszerint az lett a vége, hogy mindketten nekiestek Kisgirhesnek és rajta töltötték ki részeg dühüket.
A lány ma is ott koldul megszokott helyén, a metróbejárat mellett. Már nem néz az emberek szemébe és nem mosolyog senkire. Lehajtott fejjel üldögél naphosszat és tekintetét az aluljáró mocskos kövezetére szegezi. Huszonkét éves. Néha-néha még felderengenek butuska ábrándjai és várja, egyre csak várja, hogy mit hoz majd számára az a bizonyos nagybetűs élet. Nincs már mellette a bölcs nagynéni, hogy felvilágosítsa: „Ó, te kis gyagya, hát nem veszed észre, hogy már nyakig benne vagy? Hát ez az élet. A te istenverte, nagybetűs Életed!”

További bejegyzések