Keresés
Close this search box.

Kovács P. Zoltán: IDŐUTAZÁS

A kisváros vasútállomásán indulásra vár az országhatárig közlekedő öt óra harmincas személy. Javarészt munkából hazatérő, fáradt ingázók töltik meg az ütött-kopott vagonokat. Az isten háta mögötti szárnyvonalon nem a legmodernebb szerelvények járnak, a vonat leharcolt fülkéje akár egy neorealista film aprólékos gondossággal berendezett díszlete is lehetne. Évtizedek lemoshatatlan mocska tapad a kopott linóleumpadlóra, az üléseken gyanús foltok, a kárpit itt-ott kifényesedett a rárakódott kosztól, a fülke oldalfalain otromba firkálások dísztelenkednek. Időnként alattomos latrinaszagot lenget be a fülkébe a szeszélyes légmozgás. Nehéz elképzelni, hogy itt valaha bármi is szép és új volt. A fűtés azonban jól működik, még ingujjra vetkőzve is kellemetlenül meleg van, de az ablak be van szorulva, kinyithatatlan.
     Három mokány férfiember csörtet fel a vonat lépcsőin. A birtokon belül lévők magabiztosságával dobognak végig nehéz bakancsaikban a vagon folyosóján, harsány beszédük betölti a szűk teret. Otthonosan terpeszkednek el a vedlett üléseken. Ez az ő háboríthatatlan felségterületük. Mindennap megteszik ezt az utat. Oda és vissza. Ugyanabba az összeszerelő üzembe járnak dolgozni és ugyanabban a faluban laknak. Összeszokott csapat. Félszavakból is megértik egymást. Pufók dzsekijüket az egészségtelenül túlfűtött fülkében is magukon hagyják. Még a szemükbe húzott kötött sapkájuktól sem hajlandók megválni. A fülkét lassanként az ápolatlan test nehéz szaga és a gyomorban megülepedett, pállott alkohol párája tölti be.
     Ágrólszakadt, öreg koldus bátortalankodik be a tolóajtón. Ennivalóra kér pénzt. Nehezen formálja a szavakat, vélhetően szellemi fogyatékos. A kompánia legfiatalabb tagja sanda vigyorral a képén kacsint a másik kettő felé. Úgy tesz, mintha adni akarna valamit, keres, kutat a zsebeiben és a táskájában. A koldus tartja a tenyerét, reménykedőn, alázatosan várakozik, ahogy illik. A suttyó a végletekig kijátssza és kiélvezi a helyzetet, végül persze nem ad semmit, mindhárman harsányan röhögnek a bunkó viccen.
     – Na, az ilyeneket mind le kéne darálni, oszt felzabáltatni a kutyákkal, a zannyok istenit! Dógozni egyik se akar, csak rontják itt a levegőt – kommentálja az előadást a legidősebb, deresedő bajszú atyafi. Ő a legnagyobb termetű és a leghangosabb, bizonyára a vezérkos szerepét tölti be a kis csapatban.
     – Az ám! – helyesel bikanyakú, köpcös társa – Csak élősködnek rajtunk. Aztán meg az a sok ferde szemű is itt a városba… Mi a fenét keresnek itt ezek a vademberek? Persze arról nem írnak az újságok, hogy mi folyik abba a kurva kínai áruházba. Megmondtam az asszonynak meg a lányomnak, nehogy betegyék oda a lábukat. Hallottam én mán eleget olyanokról, akik bementek a próbafülkébe a ruhát felpróbálni, oszt többet senki se látta őket. Kioperálják a májukat, veséjüket, aztán eladják jó pénzér. A sógorom unokaöccse rendőr, na az tudna mesélni eleget. De meg van tiltva nekik, hogy beszéljenek.
     A peronról éles füttyszó harsan, a szerelvény végre elindul. Csigalassúsággal küszködi át magát a kopott váltókon. A bajuszos dohányt és cigarettapapírt szed elő. Horgas, kapzsi ujjaival módszeresen, nagy műgonddal tölti, sodorja a szívnivalót, vigyázva, hogy egy szemernyi se vesszen kárba. Az elkészült füstrudat a szája sarkába dugja. Egy darabig csak úgy üresjáratban szívogatja, próbálgatja, aztán gyufát kotor elő a zsebéből és rágyújt.
     – A fene belé, aki kitalálta ezt a bagózási tilalmat. Biztos ez is Brüsszel miatt van. Fel kéne robbantani az egészet, mindenestül. A nyakunkra ültek, osztán most ők akarnak parancsolni. Előírják, hogy milyen görbe legyen az uborka, amit otthon a kertedbe termelsz. Még megérjük, hogy azt is megmondják, görbét, vagy egyeneset szarjunk. Az is egy nagy ordas hazugság, hogy pénzt adnak nekünk. Nagy marha, aki elhiszi. Csak sanyargatják, kifosztják az országot, a zannyok istenit!
     A bikanyakú indulatba jön. Vaskos ujját intően a levegőbe emelve magyarázza: – De az még semmi! Az asszony ippen tegnap hallotta a rádióba, hogy nyugaton mán az megy, hogy a lánygyerekeket átoperálják fiúnak, mer háborút akarnak csinálni, oszt köll a katona. Majd minálunk is ez lesz.
     – Megette a fene! Ezek mindenütt ott vannak. Ők uralják az egész világot, ‘iszen tudjátok, kikről beszélek – a padlóra köp, cipője talpával szétmázolja a produktumot. – Ki akarják irtani a népeket, oszt titokban éjszaka, repülőről szórják a mérget. Nagyon tagadják a rohadékok, pedig biztos, hogy igaz. A múltkor a fiam is olvasta a fészbukon. Meg aztán az oltással is csak mérgezik az embereket. Én nem is engedtem a családba senkinek, hogy beótassa magát. Az a baj, hogy a háborúba a németek félmunkát végeztek, oszt most annak isszuk a levit. Ez az igazság. De az igazságot nem szabad kimondani, mer mingyán baj van belőle. Rohadt egy világ ez. A Parlamentbe is csak hőbörög az a sok szarházi ingyenélő. Oszt felveszik a nagy fizetéseket. Mi a fészkes fenének az a sok párt? Kádár alatt nem vót ilyen. Akkor rend vót. De majd csinálnék én itt rendet, csak bíznák rám. A zannyok istenit!
     A következő állomáson leszállnak. Egymás mellett ballagnak a sáros úton, egyetértésben, emelkedett lélekkel a jóízű beszélgetés után. Végül a sűrűsödő esti homály elnyeli billegő alakjukat. Otthon az asszonyuk már várja őket meleg vacsorával.
     A vonat tovadöcög megszokott útján, az egymást követő falvak sötét állomásain apránként kiokádja magából a gyomrát terhelő embermasszát. Végre megpihenhet a határszéli végállomáson. Reggel kezdődik minden elölről.

További bejegyzések