Kovács P. Zoltán: EXTÁZIS

Fekete Sámán földöntúli révületben űzi mágiáját. Éjszínű köntösén meg-megvillan a bűvös pentagram csillag, egész teste reszket, vonaglik, tekintete villámokat lövell, végre elszántan a húrokba csap és belekezd az utolsó, fergeteges számba. A hatalmas csarnokot megtöltő tömeg őrjöng, tombol, a hangszórók lélegzetelállítóan mennydörögnek, a ködgépek, a videófalak és a rafinált színpadi fények misztikus, rémisztő, ősi szertartás hangulatát varázsolják az arénába.
A nézőtéren, a legelszántabb rajongók sűrűjében, a többiekkel együtt üvölt Dorián, közismert becenevén Dorkó, a fiatal karatebajnok. Ő a küzdősportok megszállottja, nem tartozik Fekete Sámán fanatikus hívei közé és mind a mai napig a rockkoncertek világa is idegen volt tőle. Legjobb barátja, Kajla cipelte magával a rendezvényre és beszélte tele a fejét, hogy ez lesz a zenekar utolsó fellépése, a világraszóló buli kihagyhatatlan, mindkettejüknek ott a helye. Kajla szenvedélyesen imádja Sámán metálos bandáját és képes lett volna akár éveket adni az életéből, hogy jelen lehessen a fantasztikusnak ígérkező búcsúkoncerten. Nem múlt el nap, hogy ne áradozott volna kedvenceiről és a várható csodálatos zenei csemegéről. Lelkesedése végül átragadt barátjára is, és mire eljött a nagy esemény napja, már maga Dorkó is úgy érezte, mintha a mennyországba szóló belépő lapulna a zsebében. Egy vagyont fizettek a színpad közvetlen közelébe szóló jegyekért.
Az aréna porondján az est káprázatos zárójelenete következik. Az utolsó akkordok hasítanak bele a levegőbe, a füstgépek színes felhőket okádnak, a stroboszkópok villognak, az extázis tetőfokára hág. A tömeg őrülete még a fegyelmezett Dorkót is magával ragadja, tébolyultan ordítja barátja fülébe, hogy most, most kellene megállítani az időt, hogy ez a mámor az idők végezetéig tartson. Fekete Sámán, az imádott zenekar világsztár virtuóza, az ördög gitárosa, a szent, az isten, belehörgi a csarnok hatalmas légterébe a dal utolsó sorait: „…Az életed csak a tiéd, / Törvényeid magad szabd meg, / Szabadon élj, szabadon halj meg!” És a nagy showman magasba emeli legendás gitárját, csókot nyom rá, majd néhányszor meglengeti a feje fölött, karjával nagy lendületet vesz és a tomboló rajongók közé hajítja a hangszert. Száz kéz emelkedik a magasba, hogy megszerezze a zsákmányt, a gitár a levegőben forogva Dorkó felé repül, igen, igen, övé lesz a kincs, kiemelkedik a tömegből, mindenkinél magasabbra nyúl, a nyakánál kapja el a hangszert, de Kajla is fogást talál rajta, húzzák, vonják, Dorkó teljesen elveszíti józan eszét, egy erőteljes térdrúgással a padlóra küldi barátját és örömtől repesve szorítja magához a gitárt. Ám az őrült tömeg ráront, meg akarják kaparintani a Sámán keze nyomát viselő szent ereklyét, tépik, marják egymást, mint a veszett kutyák, esztelen, véres verekedés tör ki, a gitár széttörik, mindenki szerezni akar belőle legalább egy darabkát. Testi erejét kihasználva Dorkónak sikerül kiverekednie magát az őrjöngő embermasszából, egérutat nyer, véresen, sajgó tagokkal, de földöntúli boldogsággal szorongatja a törött hangszer maradványát, most már senki sem veheti el tőle. Egy hátsó kijáraton, színpadi kellékek, lámpák és mindenféle kacat között botorkálva végre kijut a csarnokból.
A gyéren világított utca csendes és kihalt. Szemben roskatag üzemcsarnok és lepusztult házak, a falakon otromba firkálások. A mocskos aszfaltjárdát nagy halom építési törmelék és szemét borítja. Csak néhány késői járókelő lépdel az utcán. Megbámulják a vérző arcú, tépett ruhájú férfit.
Dorkó tanácstalanul, magányosan áll a járda szélén, mintha hirtelen egy másik világból csöppent volna oda. Kezében a törött gitárnyak a hangolókulcsokkal és a leszakadt húrokkal, akár egy kitépett emberi végtag. Végül összeszedi magát, megtörli véres arcát, megigazítja ruháját és tétova léptekkel elindul a közeli metróállomás felé. A törött gitárroncsot a szemétkupac tetejére hajítja.