Keresés
Close this search box.

Kovács P. Zoltán: AZ ÁLLATGONDOZÓ

A lomha mozgású, hajlott hátú férfi többször is elsétált az ódon belvárosi épület előtt, majd végül megállapodott a bejáratnál. Sokáig toporgott, téblábolt a kapu előtt, míg végre összeszedte a bátorságát és remegő kézzel megnyomta a kaputelefon gombját. Még reménykedett, hogy talán ma elmarad a rendelés, mert a doktor hirtelen megbetegedett, vagy csőtörés van a házban, esetleg egyéb váratlan bonyodalom ütötte fel a fejét, de titkos reményei hamar szertefoszlottak, mert az elektromos zár kattant, a kapu kinyílt és egy kellemes női hang közölte, hogy Sziráky doktor várja, földszint jobbra, második ajtó.
Hencidai Jeromos Pál állatgondozó segédmunkás hosszú vívódás után szánta rá magát, hogy orvoshoz forduljon. Nem bízott a pszichológusokban. Zárkózott, gátlásos ember volt, iszonyodott a gondolattól, hogy egy idegen az ő legbensőbb titkai között kutakodjon és kellemetlen kérdésekkel zaklassa. Pedig dr. Sziráky országos hírű szaktekintély volt. Betegei dicshimnuszokat zengedeztek róla, úgy hírlett, különleges módszereivel mindenkit meg tud gyógyítani.
Az orvos előszobájában az ötpercnyi várakozás alatt Hencidai Jeromos Pál tízszer is elhatározta, hogy gyorsan kioson az ajtón, többé feléje sem néz ennek a környéknek és hátralévő életében messzire elkerül minden istenverte lélekkurkászt. De hamarosan nyílt a rendelő ajtaja és a termetes asszisztensnő szelíd erőszakkal betuszkolta a vonakodó állatgondozót.
A tapasztalt orvos rögtön látta, hogy nehéz esettel van dolga. Néhány másodperc alatt felmérte, hogy a férfi súlyos önbizalomhiányban szenved, gátlásos, befelé forduló alkat, mindenkinek alárendeli magát, ha a lábára lépnek, bizonyára ő kér bocsánatot. Kemény munka volt szóra bírnia, de amikor végre sikerült, az állatgondozó szájából ömlött a panasz, mint a megáradt vízfolyás.
– Doktor úr, én már nem is tudom, mit csináljak. Ha elmesélném az életem történetét és a viszontagságaimat, senki sem hinné el. Kérem, én egy jámbor, humán érdeklődésű ember vagyok, egykor az egyetemen summa cum laude végeztem klasszika-filológia szakon, de eddig egyetlen munkahelyemen sem tudtam megmaradni. Engem üldöz a balsors, doktor úr, a főnökeim egytől egyig mind basáskodó tirannusok, a munkatársaim mindenhol háttérbe szorítanak, megaláznak, mindenhonnan kiutálnak. Olyanok, akár a hiénák. Feltámad bennük a falkaösztön, a gyengébbet, másfajtát kimarják maguk közül. Én nagyon szeretem a hivatásomat, de már sehol sem találok a végzettségemnek megfelelő, rendes munkát. Jelentkeztem portásnak, voltam újságkihordó, elmentem pincérnek egy lepusztult csehóba, felsorolni sem tudom, mi mindennel próbálkoztam már. De sehol sem voltam képes gyökeret verni. Már odáig süllyedtem, hogy beálltam hullamosónak egy temetkezési vállalathoz, de azt mondták, nincs érzékem a szakmához és rövid úton megszabadultak tőlem. Hónapokig munkanélküli voltam, de a múltkoriban végre felvettek egy tejgazdaságba segéd-állatgondozói munkakörbe. Amikor beléptem, adtak egy gumicsizmát és a kezembe nyomtak egy lapátot. Egész nap a trágyát kell takarítanom a tehenek alól. Maga el sem tudja képzelni, hogy egy ilyen hatalmas állat mennyit tud rottyantani egyetlen nap alatt. És kétszázötven fejőstehén van az istállóban! Doktor úr, én már álmomban is a tehénszart lapátolom. Van egy visszatérő rémálmom. Ott állok a Gellért-hegynél is nagyobb halom előtt és csak lapátolom, lapátolom, de a rakás nem fogy, hanem egyre szaporodik, elönti a várost, elönti az egész világot, és végül engem is maga alá temet. A förtelmes szag beveszi magát az ember ruhájába, bőrébe, lehetetlen megszabadulni tőle, hiába fürdök naponta többször is. A feleségem el akar hagyni, azt mondja, ilyen tutyimutyi alakkal nem lehet együtt élni. Doktor úr, nekem elegem van az egészből, én már arra gondoltam, véget vetek ennek a nyomorult életnek és a Dunába ugrom.
Az állatgondozó szívet tépő zokogásban tört ki. Arcát a tenyerébe temette, vállai rázkódtak és ijesztő, állati nyüszítéshez hasonló hangok törtek elő a torkából. Még a sokat látott szakembert is megrendítette a jelenet.
– Nyugodjon meg, barátom, semmi oka az elkeseredésre. Higgye el, hogy én nap mint nap találkozom a magáénál sokkal súlyosabb esetekkel is, és az általam kidolgozott terápia segítségével mindenkit meg tudok gyógyítani. Önnek elég lesz egyetlen kezelés és meglátja, megváltozik az élete. Ön boldog ember lesz, Hencidai úr. A felesége és a barátai nem fognak magára ismerni. Úgy fog visszagondolni a szenvedéseire, mintha az egész csak egy rossz álom lett volna.
Az orvos magabiztossága valamelyest megnyugtatta a férfit. Vállalta, hogy aláveti magát a kezelésnek.
Egyetlen barátja, Kabócza, nem akart hinni a szemének, amikor néhány nappal később találkozott az állatgondozóval. Hencidai Jeromos Pált mintha kicserélték volna. A nagydarab, tohonya ember fütyörészve, tánclépésekben lejtett végig az utcán. Messziről sugárzott róla a jókedv, az elégedettség.
– Nahát, barátom, ez csodálatos! – áradozott Kabócza. – Nem is tudom, mikor láttalak utoljára ilyen boldognak és kiegyensúlyozottnak. Leborulok a lélekgyógyászat nagysága előtt. Remélem most már rendbe jöttek a dolgaid a munkahelyeden és ki tudsz állni magadért. Le merem fogadni, hogy végre odacsaptál az asztalra és tekintélyt teremtettél magadnak.
– Á, dehogyis, kérlek – válaszolta Hencidai fülig érő szájjal. – A főnököm egy vadbarom, a kollégáim éppúgy megaláznak és szívatnak, mint eddig, én vagyok minden hülye vicc és kitolás céltáblája, na de kit érdekel! Nem ez a lényeg, barátom.
És az állatgondozó ki nem fogy a szóból, mesél, mesél, áradozik a szakma szépségeiről, hogy ilyen élvezetes, csodálatos és hasznos tevékenységet még nem végzett az életben, ő a legszerencsésebb ember a világon, rajong a munkájáért, imádja a teheneket, áldja a sorsot, hogy ilyen nagyszerű álláshoz jutott, és még fizetnek is érte. Máskor egy egész hónap alatt sem beszél ennyit. És csak mondja, mondja, és mondja…

További bejegyzések