– Hé, papa!
A kiáltás bántóan hasított bele a kánikulába fulladt belvárosi társasház álmos csendjébe. Az udvaron álló magányos fügefa körül szorgoskodó Somogyi úgy vélte, talán a szomszéd ház felújításán dolgozó kőművesek kurjongatnak egymásnak. Nemrég jött haza a munkából és a délutáni forróság múltával kijött, hogy lenyesse a fa legalsó, szerteburjánzó ágait, mert már csak hétrét görnyedve lehetett közlekedni alatta.
– Hé, papa! Magának szólok! – hangzott fel újra a kiáltás. – Ne szarakodjon azzal a fával! Úgyis ki lesz vágva.
Eltartott néhány pillanatig, amíg Somogyi fejében összeállt a kép és rájött, hogy ő maga a felszólítás címzettje. A kiabáló ember az új lakó, aki néhány napja költözött ide a családjával. Harmincegynéhány éves, zömök, vastag nyakú fickó. Már a költözés napján valami konfliktusa támadt közvetlen szomszédjával, hangos, ordenáré veszekedés lett a dologból. A ház hírharangja, a mindent tudó és mindent látó Fürediné szerint a férfi valami újgazdag vállalkozó. Kajtárnak hívják és egy Pest környéki településről költözött ide.
Somogyi Nándor ötvenöt éves, józan gondolkodású, sokat tapasztalt munkásember volt, nemigen adódott olyan helyzet, amit ne tudott volna kezelni és megoldani. De ezúttal elbizonytalanodott. Nem is igen értette, valójában miről van szó. A fügefa időtlen idők óta ott kornyadozott a házfalak rabságában sínylődő, kicsiny udvarban. A lakóközösség egyetlen fája volt, az emberek szerették, gondozták, vigyáztak rá. A hálás növény, talán a változó klíma hatására, az utóbbi néhány évben váratlanul kivirult, dús lombot növesztett és bő termést hozott. Most már igazán fának lehetett nevezni. Értékes ajándék a zsúfolt városnegyed kőrengetegében. A buzgó földszinti lakók padokat eszkábáltak alá és meleg nyári napokon szívesen üldögéltek, beszélgettek a lombsátor árnyékában.
Somogyinak nem volt kedve ordítóversenybe bocsátkozni az udvar hátsó végéből kiáltozó férfival. Komótosan odasétált hozzá, úgy vélte, legalább időt nyer és átgondolja a helyzetet. Bemutatkozott és kezet nyújtott az új lakónak. Kritikus helyzetekben ez a gesztus mindig bevált, a békétlenkedő partner lehiggadt és a józan megoldás felé terelődött a dolog.
– Mondja, mit vétett magának ez a szegény fa? – kérdezte barátságos mosollyal az arcán.
Kajtár bermudagatyában és strandpapucsban álldogált lakása ajtaja előtt. Kéjesen vakarászta kidomborodó, szőrös hasát, a feléje nyújtott kézről nem vett tudomást. A félig szívott cigarettát ki sem vette a szájából, összeszorított fogai között köpte ki a szavakat.
– Útba’ van. Nem tudok beállni az autóval.
Somogyi végigpásztázta tekintetével a tenyérnyi udvart. A földszinti lakók parányi virágoskerteket, zöld szigetecskéket alakítottak ki lakásuk előtt, a szabadon maradt, térkővel burkolt, kicsiny területen gyerekek játszadoztak.
– Maga itt akar parkolni az autójával?
Kajtár eldobta a csikket és a keskeny virágágyásra sercintett.
– Nem gondolja komolyan, hogy egy harmincmillát érő vasat csak úgy kint hagyok az utcán?! Persze, magának fogalma sincs, mennyit kell gályázni ennyi korpáér’. Ez egy full extrás BMW, ember! Tán csak fontosabb, mint az a nyomorult fa.
A köpcös ember indulatosan az ajtó felé fordult, keze a kilincs után nyúlt, jelezve, hogy a maga részéről befejezte a társalgást.
– De hát ezt nem teheti meg! Ötven ember lakik ebben a házban, maga csak egy a sok közül – próbálkozott kétségbeesetten Somogyi.
– Na ide figyeljen, papa!
Somogyit tehetetlen düh kerítette hatalmába.
– Milyen papa? Nem vagyok én a maga papája, jóember! Legalábbis nem tudok ilyesmiről…
Az ajtó hirtelen kivágódott és egy ízléstelenül vastagon sminkelt, termetes hölgy toppant elő a lakásból. Gyilkos pillantást lövellt Somogyira.
– Ki ez a macskajancsi, Imre? Nem veszed észre, hogy az anyádat szidja? Én nem tudom, mi az isten van ebben a házban. Ez a sok trottyos vénember totál az idegeimre megy. Mért nem tudnak ezek megülni otthon a valagukon?! Minek kell állandóan a mások dolgába belepofázni… Eldobom az agyamat. Jóindulatúan szólunk neki, hogy ne dolgozzon fölöslegesen, erre még neki áll feljebb…
Az indulatos Kajtárt még jobban felbőszítette az asszony beavatkozása. Férfiúi tekintélyét bántotta, hogy a felesége intézkedik helyette. Szinte tajtékzott dühében.
– A fa ki lesz vágva, ha a fejük tetejére állnak, akkor is! Maga meg nyomuljon hazafelé, papa, de sürgősen, mert nem állok jót magamért!
Hátat fordított és befelé indult, de hirtelen visszafordult. Vaskos öklével Somogyi arca felé sújtott, azonban az utolsó pillanatban lefékezte karja lendületét. Aztán a férfi és a nő gyorsan visszahúzódott a lakásba és az ajtó becsapódott.
Somogyi bokszoló volt fiatalkorában, de máig megőrizte kondícióját és reflexeit. Biztos volt benne, hogyha verekedésre kerülne sor, játszva el tudna bánni egy ilyen lomha hájtömeggel, de tapasztalatból tudta, hogy ez semmit sem oldana meg. Lehangoltan ballagott lakásába.
Reggel korán munkába indult, de elhatározta, hogy utánanéz, mit lehetne tenni a fa érdekében. Egész délelőtt a történteken rágódott, ebédelni sem volt kedve, végül korábban elkéredzkedett a munkahelyéről, remélte, hogy szerencséje lesz és fogadják a Hivatalban.
Az ügyintéző – barátságos modorú, idős úr – lelkiismeretesen végighallgatta Somogyi panaszát, jegyzetelgetett, telefonon beszélt valakivel, majd hosszasan kutakodott a számítógépén, végül kinyilatkoztatta:
– Nos kérem, nincs itt semmi probléma. Kajtár úrnak hivatalos engedélye van a fa kivágására.
– De hát… hogyan lehetséges ez? Ezek a lakások magántulajdonban vannak!
– A lakások igen, de az udvar nem.
– Mégis, hogy adhattak ki ilyen engedélyt?
– Ja kérem, akinek az Isten a barátja… – somolygott sejtelmesen a férfi.
– Nem lehetne ezt valahogyan felülvizsgálni? Azért ez mégiscsak vérlázító pofátlanság.
Az ügyintéző megértően tárta szét karjait.
– Fogadjon el tőlem egy tanácsot! Ne nagyon bolygassák ezt az ügyet. Nem érdemes.
Amikor Somogyi hazaért, a minden lében kanál Fürediné már a kapuban elújságolta neki, hogy reggel megjelent az udvarban három megtermett munkásember és egy félórán belül legallyazták és kivágták a fügefát. Már el is szállítottak mindent, csak a levágott csonk maradt. Abban az időpontban csak az emeleten lakó kismama és néhány nyugdíjas öreg tartózkodott otthon, esélyük sem volt megakadályozni a barbár cselekedetet.
Somogyi sportolóként hozzászokott, hogy a vereséget is el kell viselni. De a versenyeken tisztességes küzdelem folyt. Szemtől szembe, egyenlő feltételekkel. Első gondolata az volt, hogy ha legközelebb összeakad Kajtárral, verekedést provokál és jól elnáspángolja azt a pökhendi bunkót. De maga is tudta, hogy sohasem fogja megtenni. Evvel csak tetézné a bajokat és a fa sem nőne vissza a helyére. Nyugtatgatta magát, hogy a nap holnap is fel fog kelni és nem ildomos dolog néhány ember pitiáner gondjai miatt lármázni, amikor a világban sokkal nagyobb bajok vannak. De attól a naptól fogva mindig felkavarodott a gyomra, ha kilépett a lakásból, és a fejét is elfordította, hogy ne kelljen néznie a fügefa hűlt helyét.
Már senkinek sem volt kedve az udvarra menni. Az emberek lehajtott fejjel, kedvetlenül jártak-keltek a házban, mintha valami titkos szégyellnivalójuk volna. A tehetetlenség marta belsőjüket. A kajtárimrékkel szemben nincs ellenméreg. És remény sincs. Csak a görcsbe ránduló gyomor van és a fogcsikorgatás.
