A legifjabb Kapor Z fordult volna a falu felé, de Franci operatőr megállította.
– Ne menjünk még vissza! A mulatozók úgyis megvárnak, akár reggelig is. Nekem be kell mennem ide!
– Látod, hogy Nyihocska madam pislogtatja a lámpát, nem kerülnél sorba estig se! – akadékoskodott a riporter.
– Hány éves az a Nyihocska? Tudod, hogy én se vagyok már mai gyerek.
– Megvan ő már hatvan is, csak nem gondolod, hogy…
– Megígérem, ha bemegyünk, fizetem a büntetésedet, ha egy rendőr beléd kötne.
– Jó, jó, maradok én is, ha már ennyire akarod.
Az előkertben asztalok voltak, némelyiknél beszélgető férfiak ültek. Furán néztek rájuk, nem értették, hogy ez a két szerencsétlen most vendég akar-e lenni, vagy tényleg valamelyik tévétől jöttek, mert Franci néha felemelte a kamerát, és megörökített ezt azt. Még le sem ültek, máris nyílt egy ajtócska, amire óriási szív volt festve, és megjelent egy hatvan körüli kedves hölgy. Kapor Z-nek az első pillanattól ismerősnek tűnt egy régi felvételről, de amikor megszólalt a hangjáról ráismert Nyihocskára.
– Kedveskéim, örömmel üdvözöllek benneteket intézményem nevében is, de egyelőre várnotok kell, nagy a túljelentkezés!
– Milyen fiatalosnak tetszik lenni, kedves Nyihocska! – áradozott bemutatkozás helyett Franci operatőr.
– Ó, maga huncut! – jött a mosolygós válasz. – A tévések mindig huncutok.
– Nagyapáékra gondol kedves nagyságosasszony? – villant a szeme Kapor Z-nek.
– Csak nem Kapor Petike riporterre gondolsz kedveském? Úgy hasonlítasz rá – hajolt közel a mikrofont tartó fiúhoz Nyihocska.
– A nagyapa mesélt erről a csodálatos helyről, még mikor apám kezdte a szakmát.
– Nagy huncut volt a nagyapád, emlékszem! – mesélte örömmel a már megkopott emléket a hölgy. – Én még tizenöt sem voltam, mikor meglátogattak bennünket. Mondtam is neki, mikor már feltalálták itt magukat azzal a kamerás emberrel, hogy ne erőszakoskodjon velem, amikor anyám is látja, mert ő aztán tűri az olyasmit, és könnyen lehet, hogy csavar egyet a micsudáján, ha szemtelenkedik.
– Vicces ember volt a nagyapa… – kezdte az ifjú riporter, de hirtelen a virágágyás felé kapta tekintetét, és meghökkenve kérdezte. – Az az ember miért rángatja azt a kedves hölgyet?
– Vele van egy kis problémánk. Rossz a látása az úrnak, és összekeveri az egyik itt dolgozó hölgyet a lányával. Nem rég jött haza Amerikából. Idős ember szegénykém. Valamikor negyven éve disszidált egy különös társasággal. Moccorka Pittyu bácsinak hívják. Tegnap is reklamált, de akkor nem volt vele ennyi baj.
– Emlékszem a nevére – csillant fel az ifjú riporter szeme.
– Tegnap egy befizetésért két kőrt akart. Azt mondta, elsőre nem sikerült, és hát ö másik lánnyal szerette volna. Itt olyan nincs, hogy egy pénzért két kör. Meg kell értenie mindenkinek.
A huzavona csendben, feltűnés nélkül zajlott, mégis odafordultak az várakozó férfiak is.
– Idefigyeljél édes, drága mádám! Az én lánykámat nem csábíthatod el! Ő még ártatlan, és egy milliomos csemetének az operában, vagy az újságok címlapján a helye, és nem itt! – szólt oda hozzájuk az öreg.
– Pittyu bácsikám, hidd el, csak a ruhája színe olyan, de a lány másik.
– Nem érdekel – tört kis két csuklás közt az öregből –, akkor is jön velem, a szüreti mulatságban a helye, meg kell ismernie a magyar szokásokat.
Összenézett a két fős tévéstáb, egyre gondoltak: Óriási riport kerekedhet ebből még. Ha sikerül Csikis Macával néhány szót váltani, hogy ne ellenkezzen az öregnek, kibontják ők a témát.
– Aranyos az ifjú hölgy – szólt nagykomolyan az öreghez Kapor Z –, valóban, képernyőn a helye.
– Gyertek velünk, fiacskáim! – vigyorgott Pittyu bácsi. – Ha híressé teszitek az én gyöngyszememet, csatornát veszek nektek.
– Csatornát?
– Tévécsatornát te. Gyertek, ott a táxi!
Elindultak az öreg után, aki a Macába ölelve egész szépen kiegyenesedett, és csak néha billent ki az egyensúlyából. A társaság nem értette, hogy lehet, hogy a taxin semmilyen megkülönböztető felirat nincs, de mikor bekászálódtak, Nyihocska hajolt be a lehúzott ablakom, és súgta a riporternek – Ez nem taxi, ez Spicc úr autója, csak az a barom elfelejtette lezárni. Megpróbálok tárgyalni vele – kacsintott és ringó léptekkel sietett vissza az épülethez.
– Néhány perc múlva indul a taxi, kedves urak és hölgyek – jött is nagy hanggal hamarosan Spicc úr. – A helyzet az, hogy ez előre fizetős. Ha lennének szívesek ide a markomba!
– Nesze piciapa, számold ki duplán, úri társaságot viszel – mondta Pittyu bácsi, és átadott egy pénztárcát.
– De, hát, ez üres!
– A másik cipzárat húzzad szét ügyvédkém, ott vannak még tízezresek is! – Csikis Maca mint a mindent tudó kislány intézkedett.
– És ha én itt maradnék, segítenék a madamnak, míg ti mulattok? – bökte oldalba Franci operatőr Kapor Z-t.
– Akkor ki kezeli a kamerát?
– Jó, jó, csak úgy eszembe jutott.
Végre elindultak. Maca vette ki Spicc ügyvéd úr kezéből a pénztárcát, ujjaival matatott benne, mintha ellenőrizné, megvan-e minden. Pittyu bácsit nem érdekelte, hogy zajlik az utazás. Egy dalt kezdett el énekelni, de amikor odaért, hogy „három leány hat fröccs”, oldalra billent a feje és elaludt. Arra sem ébredt fel, mikor megálltak. Spicc úr kiszállt, és intett Macának, beszélni akar vele. Egy domb felé indultak, ahol szénarakások voltak, és mint aki komoly üzletet ajánl, átölelte a lányt, mutogatott neki. Kapor riporterék nem hallhatták már, mit beszélnek, mert elkanyarodtak egy bokor takarásában. Franci operatőr meg is jegyezte: – Lehet, hogy tanácsot kér az ügyvéd úr, mit vásároljon a kedves feleségének. Tudod, most lesz a nőnap! – Jó félóra múlva jöttek csak vissza. Kicsit fura volt, ahogy az ügyvéd úr nevetgélve beszélt, Maca meg, mint egy dúvad a földet nézte, és monoton lépkedett.
Mikor megérkeztek Cseberfalvára, szinte rezgett a levegő a mindent átható zenétől. Pittyu bácsi hirtelen azt se tudta, hol is van, mikor kiszálltak. Spicc ügyvéd úr be sem tudott parkolni, így azonnal fordult, és otthagyta a társaságot.
– A mocsok! A szemétláda! – Maca még mindig morcos volt.
– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte halkan Kapor riporter, hogy Moccorka Pittyu bácsi ne is hallja.
– Mi, mi? Képzeld kispofám, ez a szemét azzal az ötezressel fizetett, amit előbb az öreg bukszájából vett ki. Érted? – nézett mereven. – Érted, hogy ez egy ingyen menet volt? Csak ügyvéddel ne legyen dolga az embernek!
– Igazad van kislányom, rafinált népek azok – reagált Pittyu bácsi mert meghallotta az utolsó szavakat. – Menjünk inkább a borozóba, hogy felejteni tudjunk! – kiáltotta hangosan, majd rákezdett egy Dakota dalra, amit új hazájában tanult: „Száll a kakukk, száll a bicska, ne légy mafla, kis szadista.”
– Fater, ezt itt nem illik énekelni! – kezdte korholni Kapor úr, de mint akit bolha csíp meg, felszisszent, tenyerével belemart Maca hátsójába, és ujjával óvatosan egy távolabb álló nő felé mutatott. – Azon a nőn ugyanolyan ruha van, mint rajtad kedveském.
– A mocsok milyen szép! Te, az lehet az öreg lánya. Vigyük innen a fatert, mert ki leszünk rúgva!
Finom kényszerrel irányították Pittyu bácsit a zenészek mellé, ahol az üres asztalon még ott voltak az előbbi vendégek poharai. A pincér szaladt ki a borsátorból felvenni a rendelést, bár azt se értette, miért maradt abba a zene.
– Jönnek a felvonulók, fiacskám! – szólt neki a harmonikás. – Hozzatok ki bort, mert megállnak majd itt a kocsik, és mi is megyünk velük! Mit csinálsz? – kiáltotta hirtelen, mert a járdára tett harmonikájára ráült az öreg.
Lassan rendeződött a helyzet, de majdnem pofon csattant. A zenészek dühösen hagyták ott őket, és az első kocsira próbáltak fellépni. Volt, akinek első lendülettel sikerült, de a klarinétost ketten tolták és fentről is húzták, mégis úgy volt, hogy inkább hagyják, hadd aludja ki magát az esti nagyműsor előtt. A Moccorka Pittyu bácsi kis csapata székeket csent a másik asztaloktól, míg azok felállva énekelték a félrészegek himnuszát, hogy „Meghalok érted, szódát se kérek”. Végre, mikor megtelt az asztaluk italokkal, Franci operatőr odahajolt Macához, és bizalmasan érdeklődött.
– Te jól ismerheted Nyihocskát… – tétovázott, majd kibökte, ami annyira izgatta. – Szerinted a nagyasszony milyen férfiakat szeret? Milyen az ideálja?
– A pénzes pasikat szereti, öregfiú, a pénzeseket! A húszezres az ideálja.
A pincér sűrűn járt hozzájuk, hol borral, hol mézespálinkával kínálta vendégeit. Egész közelről szólt a zene, pedig már rég elvitték a zenészeket. Érthetetlen volt, hogy püfölhetik a dobot négy sátorral arrébb. Csálé Sanyi hozta a hírt, magyarázta a pincérnek, hogy vadultak meg a lovak, mikor rázendített a dobos. Le is szállították az egész bandát azonnal. Nagy volt a kavarodás, így történhetett, hogy Méryke jelent meg, odalépett az apjához, és kedvesen összekócolta a haját. Kis bolondos puszilgatás közt a füléhez hajolt, hogy jól hallja az öreg. „Nyomjál egy kis lóvét édesapám, itt nem fogadják el a kártyámat.”
– Drágaságom, hagyd a papát, gyere gyorsan, mert itt hagynak a lovasok! – Egy férfikéz ragadta meg a Moccorka lány csuklóját, és húzta magával. Pillanatok alatt elkeveredtek a tömegben.
Pittyu bácsi a belső zsebében kotorászott, majd felszabadultan pislogva Maca felé fordult. – Már azt hittem, elveszett a brifkóm – mondta, és széthúzta a cipzárat. – Vegyél ki belőle kislányom! Tudod, hogy mindenem a tiéd. Halljátok…! – kicsit tétova lett a hangja – nem ihatok többet. Valami nem stimmel! Kettőslátásom volt az előbb.
– Bárkivel előfordulhat – bölcselkedett Kapor riporter. – Nézze csak a klarinétost, már harmadszor nyúlt a pohár mellé! Ki vagyunk szolgáltatva a véletleneknek. Francikám – fordult kollégája felé –, add fel az asztala alól a hangszerét annak a jóembernek.
– Azt hiszem, kislányom, jobb lenne, ha lepihennénk kicsit az esti műsor előtt! – szólt Pittyu bácsi, és próbált méltósággal felállni a székéről. Kicsit kapaszkodnia kellett az asztalba, de már délcegen mondta: – Fiúk, elkísérhetnétek a szállásunkig, mégiscsak nagy dolog, hogy az én kislányomat filmezitek!
– Zeneszóval, ha megengedi a kisasszony – hamiskodott Franci operatőr. – A zenészúr úgyis munka nélkül maradt.
– Nektek örömmel fújom, gyermekeim! – szorongatta a klarinétot a zenész. Nektek még eljátszom a lelkemet, és ha menni kell, hát megyek! – kapaszkodott Macába. Látszott, hogy háborog a lelke. – Ha meghalok, azt se bánom. Három éves koromtól fújom. – Itt megállt, majd filozófáló arcot vágva hozzátette: – Akkor lesz nagy szívás, ha a pokolban is dolgozni kell.
– A pokolban nem kell dolgozni bácsika.
– Nem hiszek én már semmibe. A másik kapun úgyse engednének be. Én, bolond, tízévesen elloptam ezt a csodát, aztán a hegedűt– mutatott a klarinétra. – Az asszonynépnek is hazudtam. Azt híreszteltem, hogy az ENSZ cigánybandájában játszom, és tele vagyok pénzzel. Oda biztosan nem engednek be.
– Akkor visszajön a bácsika! – csillant a szeme Macának.
– Igen, akkor visszajövök – húzta el kis torz mosollyal a száját – Visszajövök, és soha többé nem dolgozok. Soha! Beállok politikusnak, vagy üzletembernek, és vígan élem a világom.
– Ne álmodozzatok már, gyerünk hamar! – sürgetett Pittyu bácsi.
– Merre menjünk? – kérdezték tétován.
– Nektek kell tudni, gyerekeim! Méryke, mutassad az utat a tévéseknek, és a zenész úrnak!
– Egy pillanat és mehetünk! – Macának nagy ötlete támadt.
Szaladt, tolakodott, hogy elérje a pincért, aki a szálloda előtti asztalhoz hozta a rendelést. Reménykedett, hogy az hallott róla, hol szálltak meg a gazdag amerikaiak.
– Itt nálunk is jártak, de ott, szemben a templom mellett szálltak meg az apartmanban – válaszolt készségesen a pincér.
– Menjünk édesapám, ott lakunk a templom mellett! – próbálta utánozni Merykét Maca, majd a két, kicsit billegő ember felé kacsintott: – Filmezzetek kispofáim!
Az öregúr felvillanyozódott, mikor ráismert a fasoron túli házra. A zene a fülükbe szólt, a klarinétos azt fújta, amit messzebb a banda is játszott. Több szólamban énekelték az ismert dalt, és igyekeztek a templom felé. A tömeg lassan távolodott, s mire a főúthoz értek már szinte üres volt az átjáró, csak egy hangoskodó kisfiú sikoltozós hangjára kapták arra a fejüket. „Anya, anya! Csöcsörészik a Julinkát a templomkertben!” A gyerek eltűnt egyik kapu mögött, aztán hallatszott még halványan az anya szitkozódó hangja, majd a klarinét vette át újra a főszerepet. Szólt a hangszer, kis megszakítások törték csak a dallamot, mikor a művész elköhögte magát.
Maca gyakorlatiasan kezelte a négy férfit. A klarinétost meggyőzte, hogy azonnal indulnia kell, mert üzentek a bandából, hogy hiányzik. Pittyu bácsi megtalálta az ágyát azonnal, vele szót se tudott már váltani miután irányba állította a zenész urat. Mikor visszament a szobába, kinyitotta az ablakot, és kiabálva utasítgatta a művészt, mert az rossz irányba tévedt. Kapor riporternek a szőnyeg is megfelelt, lent könyökölve pislogott, mit csinál az a nőszemély.
– Az az ágy, amin bóbiskolsz Francikám, már foglalt – szólt rá az operatőrre –, az a Meryké-é lehet.
– Jól van kislány, ez az én dolgom. Te szaladj, és mondd meg Nyihocskának, milyen csodálatos ágyat találtam nekünk.
– Oké, barátocskám, aludjatok csak, Méryke ezt az éjjelt biztosan más ágyában tölti – duruzsolta, majd betakarta a fiút, aztán lekapcsolta a csillárt. A félsötétben csak a beszűrődő utcai fény rajzolta ki az alakját. Óvatosan csukta maga mögött az ajtót, majd arra vette útját, amerre leghangosabbak voltak az emberek.
Aludt a férfinép, szőtték az álmokat. Franci álmába megjelent Nyihocska. Kikerekedett szemekkel nézett rá majd egy csók után súgta a fülébe: Ha férfi szépségverseny lesz valahol, neked indulnod kell, biztosan megkoronáznak! Kapor riporter álmai ott lent a szőnyegen egyre izgalmasabbak lettek: Maca, és Méryke közül kellett választania, kivel utazik majd az ünnepségre Párizsba átvenni a díjat, mert neki ítélték a Nagy Fajintos Riporter kitüntetést. Pittyu bácsi álmában is Nyihocskával csatázott. Állította, hogy ő nem volt azzal a lánnyal, mert elaludt, és igenis járna neki egy pótmenet azzal a bögyössel, aki délután felpofozta a sánta fickót.
Mulatott a falu, vendég is volt bőven, de azért meglátszott, ki a legény a gáton, mert éjfél felé már csak a keménymag nótázott a focipálya közepén. Méryke két fiú társaságában próbált még dalt rendelni a zenészektől, de azok sajnos nem ismerték a „new york-i csibészek” dalát. Az álmosság lassan erőt vett a lányon. Mindent megigért a fiúknak, hogy holnap olyan orgiát csaphatnak, csak most vigyék haza, mert összeesik a fáradtságtól. Gyalog ballagtak, és csak Csüccs Feri dúdolt egy nemlétező dalt, a lány kapaszkodott Kázmérba, és biztatta, próbáljon emlékezni, hogy délután kocsival jött-e, vagy gyalog. Szerencsére felismerték a házat, ami nem is volt olyan messze. A fiúk lelkesen körbe csókolták Merykét, mialatt a másnapi gyönyöröket vetítették előre, majd egymásba karolva, visszafelé vették az irányt. A lány kezében szorongatta a kulcsokat, majd próbálta kinyitni velük, de meglepetésére mindegyik nyitva volt. Emlékezett, hol a fogas, ahova a cuccait akarta akasztani, ezért nem is kapcsolt villanyt, hanem óvatosan az ágya felé botorkált. Horkolást hallott, amiből tudta, hogy a fater már megjött. Lazán lerúgta a cipőcskéit, és ráhuppant az ágyára.
Következő pillanatban egy üvöltés keveredett Méryke sikolyába, Franci meggörbülve próbált fordulni az ágyon. Szegény lánynak is kificamodott a bokája, ahogy a fekhelyről lefordult a szőnyegre. A rémült sikoltozás átjárta a házat, amire a szomszéd lakrészben is ijedten ébredtek. Franci operatőr álma pokoli valóságba fordult, azt se tudta hol van. A nyitott ablakon beszűrődő gyér fények adtak erőt neki, hogy van kiút, csak Kapor riporter ne feküdt volna a sötét szőnyegen. Átesett rajta, amitől hirtelen eszébe villant, hogy ki kell menteni a királyfit, akiről éppen akkor kezdett álmodni mikor a lány rá ült. Húzta a kollégát az ablakhoz, a nyíláson már szinte egyszerre estek ki, és futottak, botladozva. A nagy sietségben Francinak tűnt fel egy kis deszkabódé, aminek nem volt eleje.
– Nem tudom ki maga jóember, de jöjjön hamar, itt nem ázunk meg, ha esne is! – mondta lihegve, mert közben elfelejtette a királyfit, és a félsötétben nem ismerte fel a Kapor urat.
Amint leültek a deszkapadra, egymást támasztva elaludtak. Hamarosan hajnalodott, jöttek a buszok, sok utas megfordult a kis bódéban, volt, aki még aludt is mellettük egy darabig. Szerencséjük volt azzal a nővel, aki rászólt egy igencsak szakadt külsejű úrra, hogy „Nem szégyelli magát, alvó emberről lelopnia cipőt?” Neki köszönhetően a riporternek megmenekült a cipője. Francinak is szerencséje volt, hogy nem vetkőzött neki éjszaka az alvásnak, hanem úgy oldaltáskástól dőlt el az ágyon. Mint rendszerető, már este az utcán becsatolta a csatot, azóta a kamera úgy tapadt hozzá, mintha testrésze lenne.
– Maguk is a nyolcas buszra várnak? – ébresztette őket egy igencsak reszelős női hang.
– A nyolcasra. Mire is várhatnánk, ha már elment a hajó! – válaszolt pislogva a Kapor riporter.
Milyen hajó ment el, gondolkodott a néni a buta válaszon, majd arrébb rakta a zsákot, amit hozott és igazgatta, nehogy a tyúkok megfulladjanak benne. Átfutott az agyán, talán az a két pálinka éppen most csapott össze az agyában, amit Julkánál megivott, de az egyensúlya tökéletes volt, így óvatosan próbált szóba elegyedni.
– Maguk a rendőrségnél fognak filmezni?
– Meglehet, szépasszony, bár még semmi se biztos – válaszolt Franci, és a kameráját nézegette, nem tört-e le belőle valami. Csak emlékezne már, hogy is kerültek ide. Zúgó az aggyal, leste a hölgyet, hátha visszatér az emlékezete.
– Csak arra gondoltam, esetleg a tévétől jöttek lefilmezni a betörést.
– Éppen azt akarjuk, de lerobbant a kocsink,
és buszozunk. Merre van itt a rendőrség szépségem?
– Itt, a mi falunkban nincs rendőrség. Jöjjenek a nyolcassal be Kolompérosra, ott tudnak beszélni a jarddal – invitálta őket az asszonyság.
– Maga olyan helyeske, elkísérhetne bennünket odáig! – kedveskedett Franci operatőr.
– Nézze, nézze! Éppen itt jönnek – mutatott a néni a közeledő járműre, majd kiszaladt az úttestre és leintette a rendőrautót. – Józsikám, kisfiam – szólította meg a kiszálló őrmestert – megjöttek a tévések is, de nem találtak benneteket.
– Tévések? De jó a szimatuk ezeknek a buldogoknak. Az őrsön sem tudtak róluk. Nekünk legalábbis nem jelezték, hogy lejön a híradó. Uraim! – szólt a meglepett tévések felé – jöjjenek, ha már így összefutottunk! Örülök, ha dokumentálva lesz az akciónk.
– Üdv, tisztelt uram, Kapor Z vagyok, ő pedig a kollégám Lacó Franci. Ígérem, nem leszünk láb alatt, végezzék csak a munkájukat. Csupán néhány rövid filmecskét csinálnánk az esetről.
– Melyik csatornától vagytok apafej – próbált az őrmester baráti hangot megütni.
– A nulladik csatornától.
– Mí? Hogy melyik?
– A nulladiknak gyűjtünk kisfilmeket. Még nem indult el a közvetítés, az majd csak tavaszra várható. Mondom, nem zavarunk.
– Dehogy zavartok! Egyelőre nem a betöréshez megyünk, mert jött a hír, hogy a galagonyásban főzik a pálinkát újra a Kancsal testvérek. Évek óta nyomozunk utánuk, de eddig nem sikerül rajtakapni őket. Külön alosztály foglalkozik az adócsalásaik kiszámításával. Talán most sikerül pontot tennünk az aktájukra.
Éppen befértek még a tévések, így komoly meglepetést okoztak, amikor az erdő szélén hatan szálltak ki a kocsiból. Egy kisebb dombocskán túl a bokrok között zajlott az élet. Egy ember ült a gázláng mellett és figyelte, nehogy túl forrjon az üst, arrébb pedig egy bográcsban főtt az őzpörkölt.
– Azt hittem, már ide se találtok! – jött eléjük az egyik Kancsal fiú nevetve.
– Kérem, legyen együttműködő, és ne zavarja a hatóság munkáját! – Józsi őrmester próbált erélyesnek látszani, és a fogai közt sziszegte: – Oltsd már el azt a durva gázat. Maga csak kavargassa azt a kondért, az nincs tiltva, – szúrt oda a másik férfinak.
– A tévéseket miért hoztátok ki? – kérdezte értetlenkedve a Kancsal fiú.
– Nem igazi tévések ezek, ahogy mesélték útközben, hanem a központból küldték őket. Nyugi, nem kell tartani tőlük!
– Főnök, forgathatunk már? – kérdezte Franci. Kicsit ideges volt, mert hiányzott a pénztárcája, benne voltak az igazolványai is. Talán a piroslámpás háznál veszett el? Nem emlékezett rá, mert amikor kiszálltak abból a kocsiból, és a zenészek… Valami zenészek is voltak, az rémlett, de onnantól teljes volt a sötétség.
– Igen, gyere ide apafej, és vedd a jelenetet! – kiabált vissza az őrmester.
– Csapó! – szólt Franci operatőr, Kapor riporter összecsapta tenyereit, és hivatalossá vált minden.
– Önök itt illegálisan pálinkát főznek – hallatszott a hivatalos megállapítás.
– Szó sincs róla, őrmester úr! A pálinkát már nem kell főzni – jött a határozott válasz.
– Ne ködösítsen, kérem! – emelte fel a hangját Józsi őrmester. – Mintát veszünk minden edényből, és majd a gyakorlat igazolni fogja a feltételezésemet. Itt a hat féldecis, és mellettük az egydecis üvegedények. A féldecisbe a vizsgálandó anyagot töltse az üvegekből, a decisekbe pedig vizet, amivel kiöblíthetjük a szánkat.
– Értem, őrmester úr! – kacsintott a Kancsal fiú cinkosan.
– Figyeljél nagyfiú! – bökte oldalba a poharakat töltögetőt Kapor úr, mikor a többiek a bográcshoz húzódtak megnézni, mikorra főhet meg a pörkölt. –A mi poharainkba vizet tegyél, nehogy összekeveredjen a felvett anyag!
– Egyes üvegből töltött! – mondta Józsi őrmester, mikor elkezdték a vizsgálatot, majd egy füzetbe jegyzetelt.
Így ment ez vagy fél óráig. Töltöttek ott dunsztos üvegből, meg műanyag hordócskából, alumínium kannából is, amin régebben a cigány muzsikusok verték az ütemet, majd visszatértek az elsőhöz, hogy tényleg az lehet-e a legjobb?
– A fehér üvegből töltsél, haver, az kurvajó! – tolta egyik hatósági ember a poharát, majd együtt dudorászott a többiekkel.
– Ébredj Misike, szól a telefonod! – lökte meg a bóbiskoló szakaszvezetőt egyik kollégája.
A telefonhívás, mintha bomba robbant volna, talpra állította a társaságot, vagyis állította, aki állni tudott. Kapor riporternek kellett átvenni a telefont, hogy megnyugtassa a parancsnokságot, hogy minden rendben.
– Rendben, értettem, ott vagyunk azonnal! – bizonygatta, majd kinyomta a hívót. – Valamit tennünk kell – nézett szét idegesen, de a többiek nem értették mi van, csak a Kancsal Sanyi szólalt meg félénken.
– Mi lenne, ha a tévés urak mennének el felvenni a jegyzőkönyvet?
Halkan, szinte súgva próbálta meggyőzni a tévéseket, próbálják rászedni a kollégáikat, hogy aludják ki azt a tizenkét feles pálinkát. Jobb lenne, ha nem így mennének arra a másik helyszínre. Itt van a bokrokon túl a lakókocsi, ott ledőlhetnek nyugodtan.
Franci operatőrnek nagyon tetszett az ötlet, már magyarázta is, hogy mennyire meleg van, és jó lenne, ha az urak levetnék a felsőbb ruháikat, nehogy megüsse őket a guta. A lakókocsihoz kicsit bonyolult volt eljutni, mert a galagonyabokrok igencsak szúrtak, és hát olyan keskeny volt oda az út.
– Pajtás, itt tényleg meleg van! Egy óra szauna engedélyezve, aztán indulunk tovább! – adta ki a parancsot Józsi őrmester, és próbálta eltalálni ruháival a hokedlit, amire a többiek is dobálták a sajátjukat.
Percek alatt elaludt a csapat, észre sem vették, hogy Kapor riporterék olyan ütemben öltöztek, ahogy ők vetkőztek. Siettek a kocsihoz, hogy minél előbb odaérjenek, ahol tegnap a zenészek játszottak, hátha meglesz az a kistáska. Kancsal Sanyi még utánuk szólt, nem vinnék-e el azt a két húszliteres üveget Pöröcskére, nem olyan nagy kerülő az. Hát ők vitték. Nem is gondolták eddig soha, mennyire kemény a rendőrsors, ha kicsi a csapat. Pöröcske szélső házainál mentek már, amikor egy nő meg akarta állítani őket. Egy karóval még rá is csapott a motorháztetőre. Szerencsére észnél voltak, mert azonnal gázt adtak, és már nem is hallották ahogy a nő kiabálja a ház udvara felé: – Gyere Gázsi ezek a rohadékok el akarják vinni Isaurát.
Cseberfalvára érve ráismertek a buszmegállóra, onnan próbáltak tájékozódni. Szerencséjükre egyik zubbony zsebében megtalálták a gyorsjegyzetet: „Hörcsög u 2 (valami hülye rablást jelentett, de nem hiányzik semmi).” Kicsit ismerősnek tűnt a vidék; a vendéglő, nem messze tőle egy ott felejtett sátor, ami előtt tegnap a zenészek játszottak. Lassan mentek, ahogy azt már a rendőröktől megtanulták, keresték a Hörcsög utcát. A templom! Itt is jártak tegnap biztosan, és az apartman utcai fái is ismerősnek tűntek. Megálltak a bejáróban, kiszálltak, és szinte vigyázzmenetben próbáltak közlekedni, nem tudták, hogy is csinálják a profik.
– Erre jöjjenek ezredes úr, itt lakunk! – Méryke hangja is ismerős volt. – Még alszik az édesapám, de mindjárt felkeltem, csak át kell szaladnom a vendéglőbe.
Ezek szerint, jó helyen járnak. Egymásra néztek, egyre gondoltak, egyszerre bólintottak: bemennek ameddig tudnak, nem várják meg, hogy visszaérjen a hölgy. Szerencséjükre, a főbejáratot nyitva hagyta. Egy feldőlt virágcserepet kellett csak megkerülniük, és máris kiderült, nyitva van ott minden ajtó. Egyik szobában egy öregember horkolt, nem volt szívük felkelteni, ránézésre ismeretlen volt, ahogy a feje lelógott az ágyról, és igencsak el volt vörösödve.
– Én elmegyek a klotyóra, mire ez a nő visszér én is itt vagyok! – lökte oldalba kollégáját Kapor úr. – Addig te nézzél szét, és ha az öreg megindulna felém, térítsd el az udvar irányába.
– Nyugodt lehetsz, állom a sarat – válaszolt Franci, majd körbefordult, mégis mekkora ez a ház, hol lehetett az a rablás?
A folyosó közepéről egy félig nyitott ajtó látszott. Kíváncsi volt, vannak-e ott is, de nem merte a kollégát őrizetlenül hagyni. Fura volt a hang is, ami felkeltette a figyelmét. Próbált óvatosan kilesni, mi történhetett, amikor egy igencsak álmoskás figura nézett szembe vele. Oldalra pillantva a fali tükörben meglátta önmagát, ettől mintha kicserélték volna, határozott hangon szólt: – Igazolja magát!
– Te mit keresel itt? Anya hol van? – kérdezte szemtelenül a huszonéves fickó.
– Személyi igazolványt, jogosítványt! – Franci hangja erélyes lett, de mintha kicsit elbizonytalanodott volna, hozzátette – Jogosítvány nem fontos, csak a személyit kérem!
– Tessék, itt van, biztosúr! – nyújtotta át a fiú mikor a legbelső zsebben megtalálta.
– Tehát maga Kolompéroson lakik, a Rozoga utca négyben – olvasta Franci. Észrevette, hogy Kapor úr már végzett és mögötte áll, és lesi a fejleményeket.
– Igen, biztos úr, itt lakok ebben a házban! – bizonygatta pislogva a fiú.
– De, hát hapsikám, ez Hadovács, Hörcsög u. 2! Kolompéros nyolc kilométer innen, a kedves édesanyja meg a Rozoga utcában várja.
– Állj! Állj! Állj! – Kapor úr hirtelen csak ennyit tudott kimondani, majd ahogy elmúlt az idegessége, feltette a fogós kérdést – hova tette a pajszert?
– Ez volt a betörő? – állt meg mellettük Méryke – Maguk nagyon gyorsak.
Franci ráparancsolt a fiúra, hogy üljön le, meg ne mozduljon, mert elsülhet egy pisztoly, majd a kollégához hajolt, úgy kérdezte. – Honnan kellene egy bilincset szereznünk?
– Nincs bilincsetek, szépfiúk? – kérdezte ugyanolyan halkan Méryke, mert hallotta a kétségbeejtő kérdést. – Bilincs nélkül még én se megyek el itthonról – mondta mosolyogva.
– Drága hölgyem, ez a letartóztatásunk már a negyedik ma, és elfogyott a szerszámunk.
– Gyere, adok én neked! Jobb, ha te választasz! – nézett Francira. – Amelyik rendőrösebb, olyant válasszál, nehogy egy rózsásat, mert kinevetnek benneteket.
Abba a szobába mentek, aminek az ajtaja már előbb feltűnt. Méryke a szekrényhez lépett, táskákat nyitogatott, Franci meg toporgott, nézelődött, milyen is egy ilyen nőnek a szobája. Hallotta, hogy a nő beszél, de úgy érezte, azonnal megüti a guta. Teljesen lebénult. A fejét mozgatta, szemeit behunyta, kinyitotta, hunyorgott, félt, hogy ez most csak egy hirtelen álom: Az ágy végénél a szőnyegen ott hevert a kistáskája, amiben a kincsei voltak. Lehajolt, és még mindig nem hitte, hogy ez igaz lehet. Óvatosan a kabát zsebébe gyömöszölte.
– Látom, az ágyamat lesed, te csibész! – Méryke szavai rántották vissza a valóságba. – Ezt a bilincset kölcsön adom, de ha erre jártok hozzátok vissza! Óriási élményeim kötődnek hozzá.
– Visszahozzuk szépségem, bár lehet, hogy a kollégáktól küldjük. Kap a fickó másikat – nevetett Franci.
Megbilincselték a fiút, aki még mindig nem értette, mit keresnek a rendőrök náluk, és hogy az anyja hova lett. Örültek, hogy a hölgy visszavonta a feljelentést, és így nem kellett jegyzőkönyvet írni. Azonnal indultak is. Kis kerülővel mentek vissza Kolompérosra, nem akartak elmenni a Pöröcskei ház előtt, ahol azt az Isaurát annyira őrizte a kedves édesanyja. A megbilincselt fiú néha felébredt, és érdeklődött, miért bilincselték a fejtámlához, hisz nagyon is stabilan ül, képtelenség, hogy kiessen. Meglett a dűlőút is, amire ráfordulva el sem tévedhettek volna. A cefreillat vonzotta őket, pár perc múlva már az üst mellett fékeztek le.
– Te meg hol a mennydörgő ménkűbe rúgtál így be? – kérdezte dühösen Kancsal Sanyi a fiút. – Anya hülyére ver, ha így meglát!
Az álrendőreinknek csak most tűnt fel, hogy a két fickó mennyire hasonlít egymásra. Hát persze, ezek ikrek!
– Nagyon eltévedt a fiú. Cseberfalván fogtuk el, amikor betévedt egy apartmanba – magyarázta Franci.
– A Hacuka cég házában, ugye? Máskor is hozták már onnan haza. Az a nagy kőrisfa miatt van. Anyánk házánál is egy ugyanolyan fa van az utcán, és összekeveri. Meg lehet érteni, mert hát minden faluban vannak házak, meg fák is – próbált bölcselkedni Sanyi.
– Ez igaz – bólogatott Kapor riporter. – Az ám a helyzet, hogy a bilincset csak kölcsön kaptuk.
– Legyetek nyugodtak, tisztelt rendőr urak, ha kijózanodik, biciklire ül, és visszaviszi a gazdájának.
Fellélegezett a kis csapat, már csak vissza kellett öltözni a saját ruhájukba, és eltűnni a vidékről. Mentek a lakókocsihoz, hogy óvatosan lecseréljék az egyenruhát, amikor egyik fa mellől katonás hang állította meg őket. – Őrmester úr Hörömpölő szakaszvezető jelentkezem! – Meglepte őket a hang, és a hang gazdája is, mert Hörömpölő szakaszvezető félig feléjük fordulva eléggé fura pózban jelentkezett. Franci nadrágja volt rajta, és látszott, hogy pár másodperce még a fa oldalát locsolta a rengeteg megivott pálinka maradványával. Innentől felpörögtek az események. A ruhacserét sikerült lebonyolítaniuk, bár a Kapor úr pulóverét elég nehéz volt kihúzni egy testes ember alól.
– Sanyikám, nem várhat ám az a bilincs sokáig itt, mert a gazdája igencsak várja! – Kapor úrnak hirtelen eszébe villant egy nagy ötlet. – Ez fiú holnapig se tisztul ki, mi lenne, ha ideadnád azt a biciklit, és mi vinnénk vissza, a gyerek meg majd jöhet busszal a bicikliért. Holnap már lesz buszjárat ahogy tudom.
Így történt, hogy a kis stáb egy óra múlva már Cseberfalván tekert. Alig érezte Franci a hátát ért ütés helyét, ami azóta lüktetett, hogy Pöröcske határában elestek. Mondta ő, hogy gyerekkora óta nem ült biciklin, de Kapor úr egyre hajtogatta; fifti- fifti. Az a második elesés kicsit nagyobb volt, de mégis lazább, mert ahogy az árokba sodródtak, még mind a ketten fent ültek, Kapor úr a vázon, és Franci tekert, rángatta a kormányt, majd a kukoricakúp állította meg őket.
– Bevisszük a bilincset Merykének, és ott hagyjuk a biciklit is.
– Azt már nem! – tiltakozott Franci. – Megyünk a piros lámpás házba, az öreg úgyis odajön, ha kialudta magát rendesen. Majd ő visszateker a faluba vele. Az a két kilométer az erdőtől semmiség, ő is kibírja.
Mikor a házhoz értek, különösnek találták, hogy sehol egy lélek, csupán két autó várakozott a parkolóban
Az asztaloknál, ahol tegnap olyan vidáman várakoztak sorukra a férfiak, most senki sem volt. Óvatosan kopogtak a szíves ajtón, de csak alig hallhatóan szóltak valahonnan belülről, hogy nyugi már, én se vagyok állat. Leültek egyik asztal mellé, meg sem lepődtek, amikor egy taxi állt meg a kiskertnél, és Pittyu bácsi, és a lánya szállt ki. Méryke azonnal megismerte őket, és eszében se volt rákérdezni, miért is vannak civilben, csak hadarta gyorsan.
– Kihoztam ide édesapát, valami elintézni valója van itt – folytatta volna, de kinyílt a szíves ajtó és Nyihocska lépett ki rajta.
– Tegnap a nagy ünneplésben négy lányomnak megkérték a kezét, és még nem hozták vissza egyiket sem. Nagyon kimerítő így, nekem is be kellett szállni a munkába. Most ketten tartjuk a frontot – mesélte a madam.
– Kedves gazdasszonykánk, kíméleteseben kell élni egy ilyen nagy ünnep után – mosolygott kedvesen Franci Nyihocskára – Ha akarod, kiteszünk egy behajtani tilos táblát a bekötőút elejéhez, és akár szalaggal le is zárhatjuk.
– De aranyos vagy! Megtennétek? – Nyihocska szavai szinte simogatták az operatőr testét lelkét.
Fél óra sem telt bele, és már le is volt zárva az út, hogy végre nyugalom legyen a ház környékén. Igaz, nem olyan finom szalaggal, mint amilyennel a rendőrök szokták, csupán egy agyonhasznált lepedőt szaggattak csíkokra. Az is nagyon megfelelt. A ház asszonya igazi Madamként viselkedett. Italokat hozott, és mikor az az utolsó vendég is elment, bekiabált a kisablakon, Lelkecskének, hogy hozzon ki hat poharat. Ahogy a lány megjelent a hat pohárral, Pittyu bácsi szemei kikerekednek, és mosoly ül ki az arcára. Az egészből senki semmit nem vett észre. Lelkecske volt az a bögyös, aki tegnap felpofozta azt a sánta fickót. Le nem tudta venni a szemét róla. A lánynak feltűnt a ragaszkodó mosoly, és azonnal eszébe villant, hogy ez az amerikás milliomos őt emlegette tegnap. Mellé telepedett, és neki adta a legszebb talpas poharat.
Kapor riporter, mintha titok lett volna, az asztal alatt adta vissza a bilincset Merykének. Néhány mondat után teljesen egymásra hangolódtak. A második pohár után, már úgy érezte, teljesen belehabarodott a lányba. Méryke vette a lapot, tudta, hogy ha sikerülne bejutnia a magyar tévébe, itt nagyobb szerencséje lenne, mint ott kint Amerikában. Majdnem minden második korty után koccintottak, és karjukat egymásba fűzve ürítették ki poharaikat, aztán az ilyenkor szokásos puszi jött az asztalon áthajolva. Szinte egyszerre mondták: Szia szépség, szia vagány!
– Kedveskéim, Franci csinál néhány felvételt az intézményünkről. Beszélgessetek csak, én megmutatom neki a kisházat a kert végében – mondta Nyihocska, és Francival egymásba karolva eltűntek a rózsalugas mögött.
– Én is meg akarom mutatni ennek a vadnyugati hősnek a kerti sétányunkat, beszélgessetek csak riporterkém – szólalt meg Lelkecske, és Pittyu bácsi kezét fogva elballagtak az erdei úton, a kerti tó felé.
– Ezek jól itt hagytak bennünket! – nevetett Méryke, és cinkosan mosolyogva invitálta Kapor riportert, menjenek felfedezni ezt a csodálatos házat, mert ő még sose volt ilyen helyen. – Fogalmam sincs, hogy nézhetnek ki az ilyen intézménynek a szobái.
Összemosolyogtak, de mielőtt benyithattak volna a díszes előtérbe, megszólalt Kapor riporter telefonja. Kikerekedett a szeme amikor rápillantott a hívóra, és mindjárt ki is hangosította, hogy Méryke is hallja.
– Kedves Kapor úr, engedje meg, hogy elsőként gratuláljak a világhírű díjához! – szólt egy határozott hang, akiről később kiderült, hogy valami főmufti a külügynél. Hirtelen nem is tudta miféle díjról lehet szó, de a hang folytatta. – Édes kis hazánkban ön az első, akinek sikerült megkapnia ezt a Nobel-díjjal vetekedő Nagy Fajintos Riporter kitüntetést.
Kapor úr a meglepetéstől elejtette a telefont. Megingott kicsit, Merykének kellett átölelnie, össze ne essen. – „A riporterek Nobel-díja” hebegte.
– Ez csodás, kedvesem! – Hogy s hogyan nem, a lánynak egyre jobban kezdett tetszeni a riporter.
– Még sose voltam Párizsban.
– Nem baj, én ott leszek veled! – lelkendezett Méryke. – Párizs minden zegét-zugát ismerem, rám bízhatod magad, az őrangyalod leszek! – itt nagy levegőt vett. – Az se baj, ha a feleségednek hisznek.
Lelkesedésükben még megitták azt a fél üveg bort, ami az asztalon volt, majd a lány féltő óvatosságból az előtér felé terelte a fiút, aztán a legközelebbi szobában leültette az ágyra, majd belülről elfordította az ajtóban a kulcsot. Hiába, vigyázni kell, mert az ilyen óriási hír még szédüléshez is vezethet, és hát így lehet teljes a nyugalom.
Csend ült a kis teraszra, csupán a rigók csiripelése hallatszott, és a rendőrautó hangja, ahogy kint a főúton elhúzott a nagyváros felé. Az, hogy Isaura benne ült-e, ilyen messziről még a legjobb szemű ember sem láthatta volna.
