Kopácsi Renáta: Zárósor

Mennyi még, míg lekopik
a kezemre folyt, fekete tinta?
A szív is közben halódik
Lázálmos üszök, kezemről a
lelkembe költözik.
Nem énekel többé nekem
a magányos kuvik –
most úgy vagyok, hogy
jó ez így, ez a megszokott
félelem, lehet nem jó, de
legalább ismerem.
Elkopik lassan az élet –
Vele kopik az értelem.
Messzemenően nem szól
dicshimnusz, de nem bánom.
Éltem, reméltem.