Kopácsi Renáta: Szívcsend

Nézem a határtalan lelkemet,
ahogy mennyezetre mázolja az esőt.
A szívcsendbe forduló fergeteg –
életútról lehullott gyeplő.
A szívcsendben magam vagyok.
Magam, olykor döbbent semmiség.
Nem szédít, már látom.
Mikor vénültünk meg ennyire?
Hová szaladt oly sok év?