Kopácsi Renáta: A lovas

Lehajtott fejű, pej ló
poroszkál az úton.
Magányos lovas rajta.
Köpenye fekete, csizmája
sártól kérges, nehéz.
Nyeregtáskája alól
törött kard kandikál ki
vesztes csaták
örök mementójaként.
Keresztutakhoz ért.
Varjak ülnek az út széli
fákon, szemüket nem veszik le
a lovasról.
Lassan veti át a lábát, ahogy
leszáll, kövek csikordulnak
léptei alatt.
Az útjelzőhöz lépve lassan
hajol le és egy szál kiszáradt
margarétát tesz annak tövébe.
A varjak továbbra is figyelnek.
A lovas vár. Várakozik.
Némán adózik az ismeretlennek.
Eltelik egy perc, talán kettő?
A napnyugta már itt éri.
Végtelen idő után,
lassan felemelkedik.
Távozásában még vet
egy pillantást a narancsvörös,
vérben izzó napra s
visszaszáll a nyeregbe.
Lassan eldöcögnek.
Fekete köpenye lebeg utána,
ahogy a magányos lovas
elüget a közeli múltba.