Mit jelent a vakütés? Belső zúzódást, ami nem ejt nyílt sebet a testen, mégis húsig hatol és olyan zsigeri hatása van, mint a szerző tollából keletkező szavaknak, mélyre mennek az emberi elmében és örökre nyomot hagynak. Fábián István legújabb, a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent kötete pontosan ezt a láthatatlan traumatológiát emeli költészetté. Írásai nem látványos külsőségekkel operálnak; a pusztítás és a túlélés itt a felszín alatt, a „szív néma zúzódásaiban” zajlik.
A könyv gerincét adó életrajzi kollázsok mélyen személyes, mégis megrázóan egyetemleges huszadik századi sorsokat tárnak fel. A „halálsorsjegyek” mögül kibomlik az első világháborúból lőtt tüdővel hazatérő nagyapa alakja, akinek végül egy kocsmai tréfa töri ketté a gerincét, vagy a másiké, akit 1961-ben a téesz-agitátorok vernek félholtra a makacsságáért. Fábián lírája a tehetetlenség és az elhallgatások anatómiája: a gyermekként végignézett kutyakivégzés vagy az utolsó háziállat vágóhídra vezetése olyan alapélmények, amik a szerzőt korán a múlt sűrűsödő fekete lyukává változtatták.
A kötet második felében a tiszta lírai formák dominálnak, amelyekben Fábián metaforakincse erősen földhöz és vízhez kötődik: a versek metaforikus szereplői az iszapban rejtőző, fényt nem értő halak, a rozsdás szögek és a tépett szárnyú angyalok. A politikai és történelmi illúzióvesztés éppúgy helyet kap a lapokon, mint a jelenkor egyetemes fájdalma.
A Vakütés nem könnyű olvasmány, de megkerülhetetlen értéke a jelenkorunk kortárs irodalmának. Fábián István – aki grafikusként is jól ismeri a vonalak és a terek fegyelmét – patikamérlegen porciózza a hiányt és a létezés nehézkedési erejét. Versei arra figyelmeztetnek, hogy bár a traumákat az arcunk végül elfeledi, a „bujkáló mosoly” és a szerelem az egyetlen megmaradt menedékünk. Kötelező darab a mély, kortárs líra kedvelőinek.
SZÖG ÉS DESZKA
deszkába félig vert szög
virága csillagzó rozsda
törik ha beljebb vered
vérré ütött bőre szétpereg
álmában végre meghajolna
az a deszka is útszéli sárba
kásás hólébe fagyva hever
emberi tájban embermaradék
lapjáról lehűl az utolsó kézsimítás
aztán az idő mindent elkever
