Kontra Ferenc: A fiú – (részlet)

“Az indiánok lovai vad dübörgéssel vágtattak bele a vászonba, nagy sötét lyukat hagyva maguk után, eldördült néhány fegyver elmenőben, belegázoltak a folyóba, ezek is a nőt akarták, belevetették magukat a vízbe, úsztak a tutaj felé, de a telepes fickó a tollal díszített fejekre csapkodott az evezőlapáttal, a kisfiút a nő az árbóchoz kötözte, a víz egyre szilajabb hullámokat vetett, a telepes már régen a habok közt úszott egy farönkbe kapaszkodva, mire a nő észbe kapott, és valahogy visszarángatta a tutajra, már jött a vízesés, ekkor hörgött egy oroszlánosat a gépházban a vetítő, aztán kezek kutattak újra a falon, hogy minél gyorsabban gyúljon fény, mielőtt felharsanna a kórus, mintha legalábbis égő házból kellene menekülni, és ki sem lehetne bírni néhány másodpercig zsáksötétben a szálkázó, csupasz széksoron; minden film szakadások történetéből állt, amikor hozzá lehetett képzelni a látottakhoz a folytatást, mert a fekete alapon rajzolódott ki legélesebben a képzelet, a terem figuráiból lettek a szereplők, és azokat is le lehetett győzni, akik a valóságban sokkal erősebbek voltak.

Azonnal tedd vissza azokat a képeket a fiókba. Vörös orrú kisgyerek vagy te még ehhez, mondta a filmtekercselő, aki örömét lelte abban, ha ettől a gyerektől mindent elszedhetett.

Gyerekkoromban azt gondoltam, a mozigépész rejtőzött az ágyam alá, amikor a szemhéjamra vetítette az álmom.

A kacska ember, a Movie Man nyögve és erőlködve mászott le a kalitkájából, az egyik lábán a cipő olyan volt, mintha tuskón állna, ugyanolyan bőrből készült, mint a másik, elindult sántikálva, utánozva követték lépteit a gyerekek az udvaron, de amikor hátrafordult, szétrebbentek. Magányos, mogorva agglegény volt, csak a mozi éltette, egyidős lehetett a filmmel. Nem léphetett be bárki az ő birodalmába, csak a kiváltságosok, a kisebbek szemében: a „nagyok”, mert ugyan melyikük nem szeretett volna már néhány centivel nagyobbra nőni. Az pedig valóságos katonai rangnak számított a közlegények sorában, ha valamelyikükből tekercselő vagy filmragasztó lett, feljárhatott inaskodni vasárnaponként a gépházba, saját kulcsa volt hozzá, felnyithatta a celluloidszalagok alumíniumdobozait, válogathatott a filmjeleneteket ábrázoló képek között, úgysem fért be mind a bejárat előtti vitrinbe, egy színes Marilyn Monroe-fotó megért egy doboz füstszűrős Opatiját is.

Szoborszerű márványtestek öles meztelenségei keretezték a vetítőgépet, melynek henger alakú vetítőlencséje egy négyzet alakú lyukban törte át a falat a nézőtér felé, fúrtak fölé egy kémlelőnyílást, ahonnét a gépész figyelhette a vásznat, precíz volt a maga módján, kiélesítette a képet, mielőtt a nézőket beengedte volna a vetítőterembe. Két óriáskebel között ingázott a billenős villanykapcsoló. Eredeti svéd magazinlapokon riszálták lábukat a legyek, alaposan tele is pöttyözték. A rajzszögek belerozsdásodtak a falba.

Zavard el innen őket, szólt oda a filmtekercselő a legidősebbnek, még a mogyorójuk sem szőrösödött be, mit keresnek az ilyenek itt?!

De hiába beszélt, mert a tekercselőasztal fiókjából már a legmerészebb képek is előkerültek, játékkártya nagyságú, dunsztgumival egybebálázott képeket rakosgattak az asztalon, ahogyan egymás után következtek, mint egy képregényben, lekerekedett a sarkuk a sok nézegetéstől, suhancok felnövő nemzedékei itt láttak először kinagyítva meztelen jeleneteket. Fekete-fehér fotókon sorakoztak a nyakatekert pózok ágyban, párnák közt, szárazon és vízen, a párok meredezve és széttárva, bakaruhában és felhajtott szoknyával, mint valami népszínműben, átszellemült arccal élvezték az életet. Nézegetésük kiérdemelt jutalomnak számított a filmet ragasztók és tekercselők között, megtekintésük az érettség fokmérője volt. Éppúgy, mint a lemezek kiválasztása. Lehetőleg a legújabbat, fesztiválszámokat raktak fel, Una lacrima sul viso vagy éppen Gary Glittert, amikor a Jézus Krisztus szupersztár lemezén még Paul Raven néven énekelt. Odafönt a bujaság nemzedékeken át gyűrött képecskéi tették még szárazabbá a levegőt, hogy folyton torkot köszörülni és nyelni kellett, a képek nézegetése közben fel-alá jártak az ádámcsutkák.

Nézzétek, olyan vörös lett, mint a paprika. Ez nem látott még képen sem pinát.

A mutálás valamennyi hangfekvésben röhögők kórusát a csípőficamos gépész intette le, nem szeretett sokat beszélni, csak annyit jegyzett meg, hogy túl sokan jöttetek ma föl, leszakad a gépház, hányszor mondjam, mennyire utálom ezt, nektek már szagotok van.

A lányok rendszerint a lépcső alól kiabáltak fel, mint akik sejtik, hogy előttük eleve rejtve marad és bejárhatatlan a fiúk birodalma, csökönyösen ismételgették az előcsarnokból, hogy másodszor is a Venust akarják hallani, a kislemez borítójáról a miniszoknyás, hosszú műszempillás Mariska nézett csodálkozó tekintettel, aki még csecsemő volt, amikor 1956-ban a családja kivándorolt Hollandiába, az együttest, amelynek a szólóénekesnője lett, Shocking Blue-nak hívták. A tű folyton megakadt a refrénnél: Her weapon were her crystal eyes-s-s, ismételte volna a végtelenségig, ilyenkor odább lökte valaki a tűt, amibe belesikítottak fület sértően a bakelitbarázdák. A gézzel bevont hangszóró a bejárat fölött lógott, ütemesen potyogott alóla a vakolat.

A rövidnadrágosok és pilleszalagosok „legelős” csoportja hátul, a mozi szemétdombján keresgélt, odarohantak a „nagyszünetben”, mint valami kincsesbányához, ott ürített ki egy nejlonvödröt a takarítónő, amit a gépházban összesöpört, szakadt plakátdarabokat és eldobott filmkockákat. Ahányszor elszakadt a film, kivágtak belőle egy-két kockát, hogy pontosan illeszthessék a két szélén a perforációt. Ettől lett izgalmas a keresgélés, fél szemüket behunyva, a celluloidlemezt a nap felé fordítva nézték a jeleneteket, melyeken hosszú, megnyúlt alakok küzdöttek egymással, a szélesvásznú film hősei; az lehetett a legbüszkébb magára, aki az éppen futó filmből talált egy jó jelenetet.

Mi is indiánok vagyunk, rezervátumban élünk, meghalunk, én olvastam.

Hazudsz, harsant a kórus egyszerre. Hajukba madártollakat tűztek, amit éppen szerte a füvön találtak. És sántikálva ugráltak, mint az indiánok.

Aztán megálltak hirtelen a csengőszóra, megtorpanva a telerajzolt fal előtt, mintha most folytatódna a film. Vagy mégsem, mintha éppen véget érne ott, abban a pillanatban a gyermekkor.

Félig szívott cigaretták hunytak el a porban. Suhogva indult a negyedik tekercs, csak a mozis ember maradt a gépházban, koromsötétben kígyózott előre a szalag, aztán világos csík szaladt a perforáció helyén, és a tutaj egy örvény felé sodródott, a megtépázott szőke énekesnő hiába próbálta az irányítórúddal egyenesben tartani, a rohanó folyó morogva dobálta a hátán a kötéllel egymáshoz rögzített rönköket, közben a hátsó sorból ütemes, egyre szaporább széknyikorgás hallatszott.

Mit kerestek ezek a kölykök a gépházban? Megmondtam, hogy ne mutasd meg nekik azokat a képeket, mert csak végigjambózzák a mozit, förmedt az inasára jó hangosan a filmtekercselő.

Fáradt olaj a padlón, frissen csillog, egymás mellett, párhuzamos sávokban, mint a halak a konzervdobozban, ahogyan síkosan vergődnek néhányszor a kézben a fejüktől a farkukig, aztán hirtelen, szinte egyszerre lesz végük, a folyóból kifogják őket, utolsó visszatarthatatlan lélegzetükkel összerándulnak még egyszer, még egyszer utolsó beszippantott lélegzetvételükkel, csattannak ernyedten a földön egymás után, ilyen szag van partközelben, amikor Kansas Cityben a két piros cipő az út porába hull, lovak patái közelednek, azt gondolnánk, eltapossák, de azt már nem látjuk, mert a szőke énekesnő és a telepes fickó már elindult a boldog The End felé. Még egyszer nem jött volna össze a közönség, ezért meg sem próbálták ugyanazt a filmet kétszer vetíteni, minden mozielőadás egyben az utolsó is volt.”


ISBN: 9789634149934

További bejegyzések