Szeméttel borított sikátorok,
kóbor, borzas, girhes kutyák.
Lehajtott fejjel surranó,
szégyenlős szemű nyomorúság.
Kerítésen száradó rongyok,
üres tekintetű emberek,
felettük tavaszi nap világít,
de nem melegít fel lelkeket.
Szegénységük komor, reménytelen.
Kitörni hogyan és hova?
Ítélkezik felettük könnyedén,
aki nem tudja, milyen mostoha
a sors azzal, ki mélyről érkezett,
és elhagyja még a szerencse is.
A szép ígéretekről kiderült,
hogy egytől egyig mind hamis.
Ki tudja mi az, éhezve fázni?
– süvölt a szél a küszöb alatt.
A rozzant kályha a sarokban
nem meleget, csak füstöt ad.
A szegénység messziről világít,
s ha végigméri a hivatal,
lenézőn elhúzza az orrát:
„Ez a csóró itt mit akar?”
Ballagok koszos sikátorok közt,
kis mérges kutya megugat.
Az urak kevélyen ülnek ott fent,
s helyettük szégyellem magamat.
