légszomj. csontjaid csikorgása tép ki
a fulladás szédítő ciklusából.
egy pillanatig csak, hogy ébren voltál.
de már vissza is estél, szuszogsz tovább,
mintha mi sem történt volna.
homlokodat lidérc-álom cirógatja,
még a légzésed ritmusát is magáévá tette,
hogy maradandóan a lényedbe ivódjon.
(kábultan is beléd nyilall, hogy
rég nem szántak rád ennyi figyelmet)
krémszínű maszlagodba ősi formákat vés,
mert belülről akarja elpusztítani a maradékodat.
megsebzett gyermek módjára rimánkodsz.
te, ki töretlenül keresed anyád ölében az oltalmat,
szíved minden dobbanása imádság.
menekülnél a melankolikus melódiákba,
de lelkedbe az Isten baritonon duruzsol,
lágy dallamok csókolják ében-sziluetted.
utolsó sóhajoddal nyúlsz az ég felé,
a szél, mint néma próféta,
minden egyes lépcsőfokot alád söpörve
kísér egyre magasabbra.
szilánkosra tört, foszladozó ujj-maradványaid között
bársony kelme suhan át,
és ekkor hasít beléd a tudat.
újjáteremtettek.
sápadtan hajlik az idő íve,
s a rém már csak a múlt jegyese.
beakadt a megkopott lemez,
nem hat már rád a monoton dráma.
hárfán ring a fény bölcsődalt, rezegve
lehel új jellemet az új testbe.
Anya! anya! – ujjong a csecsemő –
már enyém a béke!
