Felhagytál az írással egy időre.
Legalábbis azt hitted, mert hamis célokat kergettél.
Emberi erővel megugorhatatlannak látszó
elvárásokkal vetted körbe magad.
A megfelelési kényszerrel pedig
szoros barátságba kerültél, akaratlanul.
Semmiben sem volt igazad.
Azt hitted, hogy széppé teheted magad,
annak ellenére, hogy a szép szubjektív.
Azt gondoltad, hogy szétzúzhatod azt,
akit a tükörbe nézve minden reggel ócsárolsz.
Mozaikképet akartál formálni belőle,
felépíteni valami egészen mást, valami újat, valami épet.
Azt hitted, hogy a folytonos törekvés mellé szegődött alacsony önbecsülési fáradhatatlanság ideiglenes.
Hogy ezek a szavak idővel széppé fogják magukat kinőni,
ha majd jobban próbálkozol.
Azt hitted, hogy lehetsz rózsa tövis nélkül.
De egyik műalkotás sem lesz vonzó,
ha a saját véredet használod a megteremtésére.
Nem szipolyozhatod ki magadból az életet
egy hamis ábránd érdekében.
És mindezt addig természetesnek veszed,
amíg szembe nem kerülsz a kegyetlen valósággal.
Amíg bele nem bambulsz a naplementébe,
ahogy előtted a dimbes-dombos, fákkal benőtt táj színei lassan egymásba rezgenek.
Egészen eddig kaptál levegőt.
A csillagok lassan feltűnnek az égen,
és ez benned is tudatosul, mélyen a lelkedben.
Meg az is, hogy még élsz.
Annak ellenére, hogy a szöges ellentétjére vágysz, és
hogy az oxigén már percek óta nem látogatta meg
a leginkább egy mazsolára hasonlító, összeaszódott tüdődet.
De ha akár egy csillag is az Ő imádására teremtetett,
akkor ugyanígy te is.
Eldöntötted magadban, hogy ezért fogsz élni,
minden erődet beletéve, mert tudod,
hogy semminek sem leszel hiányában.
Mert ajándék ez, akármekkorára is magasodnak előtted
a számodra elhordozhatatlannak tűnő terhek falai.
Szép lassan kezdesz rájönni, hogy az ugyanilyen hosszú, végeláthatatlan papír-rengeteg, amin megszállottan tartottad számon a hibáidat, ballépéseidet, bűneidet, dühkitöréseidet, sírásba burkolózásaidat, kísérleteidet a menekülésre (és még sorolhatnád, mert arról is listát írsz, hogy miről írtál már eddig listát, no meg, hogy miről kéne még…) meg lett tisztítva Általa.
Hogy ne kelljen önnön véreddel az anyagba karcolnod
azt, ami leláncolva tart.
Hogy ne kelljen minden megformált betűvel egyre mélyebbre szögelned a fába azt a kezet, amivel írsz.
Hogy újra helyesen lásd a színeket,
hogy meg tudd őket különböztetni,
és ne csak egy hömpölygő halmaz hipnotizáljon
a hamis csend közepén.
Mert nem neked kell megírnod a saját történeted.