Keresés
Close this search box.

Kloos-Nagy Szintia: Madárlátta

Harsány gépezet szórja szét
az aszfalt forró, új köpenyét.
Lárma, tűző nap, gyerekek:
az iskolában kicsengettek.
Léptüket a szokásosnál sietősebbre fogva
igyekszik mindenki a poros megállóba.
Lökdösődés alakult ki nem olyan messze,
ólomsúlyú lábam a földbe gyökerezve.
Tekintetem az egyre vaduló, verekedő
tömegről átszáll az előttem történő
cirkuszra.
Nyomok a vadonatúj aszfalton,
apró lábak alkotta nyomok kezdetleges
stádiuma.

Szűnni nem akaró hápogás,
a régi „új” agymosás
áldozatává vált védtelen madár
ragadt a felhevült bitumenbe,
érzékeim igazmondók, nemde?
Lassan kirajzolódik minden részlete,
mintha valakihez ugyancsak „beszélne”,
mivel nehezen mondható beszédnek ez.
Csupán odadobott, avagy foltozott szavak tömkelege,
mit csőrös barátunk prédikál a fellegekbe.

Ott a magasban, egy vastag ágon talán,
ül a címzett, a bagoly, az álommadár.
Halk röptű huhogó
hallatja hangját hápogó
társa örömére,
de közbelép a kacsa-dilemma:
„Hiszem, ha látom, hiszem, ha…”
Mondja, mondja, s be nem áll a csőre.
„Ejj, ma sem jutottunk dűlőre.”
Egyszer majd csőre fogja csődbe vinni,
s hogy mikor fogja észrevenni:
szárnyait a hamis ideológiákba gabalyodott
állapotból ki kell menteni!
Csőr. Cső. Csőlátás.

„A fától nem látod az erdőt!
Mocsárrá lett tavad. Megfeneklett!
Fordíts hátat, nézz ki a csőből,
ne várj, míg a világ magába őröl.
Ostoba dolog lenne hagyni,
hogy a beton megkössön,
portól homályosan, vakon belehalni
az elmaradott eszmék ismétlődő rendszerébe.
Magánzárka. Madárzárka. Madárlátta?
Vagy inkább nem látta?

„Porból lettünk s porrá leszünk.
De mi porból is vagyunk,
maréknyi Közép-Európa.”
„Bagoly mondja, bagoly mondja…”
Csúfot űz a kacsa gúnyolódva.

„A következő megálló:”
Ni, ott a szemközti ülésen
a moly egy ötöst rág dühében
(vagyis egy eurót, suttogja Rákóczi.)
Ugyan, oly’ felesleges ezen rágódni.
Ennél nem is szólhatna büszkébben
„a Kacsa Köztársaság.
Végállomás.”
S ha alkalomadtán vissza kellene
jönnie a kacsa honba,
az illene csak rémálomba,
miután a bagoly meginvitálta
a virágba borult erdő magaslatába.
Mindenesetre:
Nagyot markol a naptól tüzes bitumenbe.
Saját sírját előre megássa,
felszáll, miután leereszkedett a rámpa,
int a sofőrnek, hogy mehetne,
a sohaviszontnemlátásra.

A harsány gép hangja elcsitult.
A gyerekek kavalkádja kisimult,
a veszekedésnek nyoma sincs,
elillant, mint a kámfor,
ingyencirkusz, iskolai „mámor”.
A várva várt busz a láthatáron,
ideje volt már, konstatálom.
Ajtók nyílnak, majd kiözönlenek
a különböző galaxisokat fejükben hordozó kisemberek.
Utolsónak lépek az alacsony padlójú
modernebb változatú
kék buszra,
„egy diákot végig”,
motyogom a mikrofonba
s örülök, hogy az árat még forintban kérik.
Kiszúrom az egyetlen ablak melletti helyet,
körülnézek, majd óvatosan letelepedek.
Szemem az ablakon túli világot pásztázza s hagyom,
hogy saját galaxisom
járatlan utakon barangoljon.

Álomképem illúzió,
egy kifinomult hallucináció,
ország-világ dicsősége.
Mikor kacsint ránk egy virágzó náció
jövőképe?
Beleragadni vagy megragadni?
Csak mi tudjuk elszavalni
új időknek új dalait,
mivel sírba kergettük az igaz hazafit.
Lebontanánk szívós
(semmiképpen sem nívós)
falait, a lényeget, a Nagyerdőben,
hagytuk elveszni, kikopni a porfelhőben.
Meddig sodródunk a mocsárban, a parttalan,
a félig megkötött anyagban?

További bejegyzések