Mióta csak az eszemet tudom, a zűr és a magány
bennem hűséges társra talált, vézna nyakán
bilétával: míg el nem választ a nagybetűs halál.
Bár néha még ők is elhagyni kényszerültek,
de erősködtem. Maradj, élek, üss meg!
Hogy érezzem, legalább ők törődnek velem,
hogy ne kelljen magammal maradnom,
ne mondhassam, elkárhoztam, nem számítok többé,
vess meg, üldözz, tegyél a poros földdel egyenlővé.
Ne sajnálj, remény! Legyen ez a büntetésem,
kínozz addig, hogy álljon meg a szívverésem…
Újra egyedül vagyok az erdőm zúgolódó egészében,
rég elvesztem, hol a kezdet, hol a vége?
Mezőnek már se híre, se hamva,
minden szabad teret benőttek a gaznak titulált ideák,
amiktől esélyem nem volt távolodni, nem hogy szabadulni.
A remény csónakja már messzire elúszott,
csak mi maradtunk, a sínylő túszok,
bolyongunk egyedül, mégis közösen, nap nap után,
míg a homály röhögve ül nemes trónusán,
már számon sem tartjuk, mikor láttunk fényt legutoljára,
olyanok vagyunk, én és magam, mint két éhező árva.
Kénytelen vagyok megálljt parancsolni magamnak,
engedj kiáltozni, imádkozni lélegzetvételért.
Szabadíts meg az engem beborított indáktól,
a szüntelenül gúnyt űző, a kárörvendező fától,
könyörgöm, kárpótolj az elvesztegetett évekért.
Közben én továbbra is élcesen civódom magammal,
dobálózom a förtelmes szagú nedves avarral,
ahogy megtestesítjük a sáros lelkűt, a szenvedőt,
farkasszemezek, fröcsögöm a büntetőt.
Vakoskodsz. Nem látod a fától az erdőt?
Mondd csak, ilyen lenne egy felnőtt?
Hátra ne nézz, elgyengült tagjaiddal kússz ki az erdőből,
mielőtt az kegyelmet nem ismerve földbe fektet és felőröl.
Ismerd el, hogy a romlás mocsara felé tartasz,
rajtad áll, hogy végül elnyűtt lényeddel beleragadsz,
vagy kapva kapsz az alkalmon és átmászol az iszapon,
lépést teszel egy jobb, egy másabb, az új felé,
az igaz harmatával szőtt fátyladat homály ne fedje többé.
Mocsarad tébolyát tisztítsa ki a mindent mosó eső,
hogy ne emlékezz rá, milyen volt a bűnnel átáztatott fertő.
Engedd, hogy elvessék benned a magot,
hogy végre-valahára, bizalommal várd a holnapot.
Mert egykoron tükör által homályosan láttunk,
de elvetélt bennünk a gyermeki ostobaság, és a mélyből
Krisztus segítségével felálltunk.
Ha mégis elfelejtenéd, hogy ki húzott ki a bajból szükség idején,
csak nézz fel az égre és adj hálát
Az Úrnak, amiért túl vagy a nehezén.
