– ilyen furcsán magányos pillanat jut eszembe a görög saláta illatáról,
amikor egyedül ülök a házban és boldog vagyok, de nem jutok
senkinek eszébe egész nap, meg kicsit hányingerem van tőle,
de szeretem amúgy, mindig az az első, hogy kieszem belőle a feta sajtot.
általában a fogam közé ragad a paradicsom héja, mert van egy lyuk,
nézd, itt, van egy lyuk a két fogam között. amikor eszem, a hűtő
zúgása mindig felidegesít, a villa pedig túl hangosan csattan a tányérhoz,
visszhangzik a csend, legszívesebben bemásznék én is a zöldségek közé.
hagyjad, mondom (mintha ezzel a szóval el tudnám felejtetni,
azt, ami közénk ékelődik) és elhúzom őt, hogy ne gondolkozzon
tovább egy olyan érzésen, amit nem tud megmagyarázni, mert van,
amit nem kell szavakba önteni, mert megfulladsz benne. azt mondom,
hogy mellébeszél, de tudom, hogy mindjárt elalszik az ölemben.
nyitott szemmel bámul a semmibe. kezével az én kezemet szorítja.
fél, hogy örökké érezni fogja ezt az illatot. rászáradtak a könnycseppek az arcára.
felkiáltok, hogy vigyétek haza most már inkább aludni – de senki nem mozdul.
talán tényleg görög saláta illat van az utcában.
