Ott vártalak a padon,
az erdő szélén,
a virágok gyűrűjében,
és reméltem,
hogy a nap sugara
ma is elér hozzám,
átölelve
a bennem maradt csendet.
Nem szóltam semmit,
csak figyeltem,
ahogy a szirmok rebbenése
összefonódik
a fénnyel és a lombok neszével.
A pad halk recsegése is emlék volt már,
mint egy kimondatlan „miért”,
amely nem vár többé választ.
Ott ültem,
ahol a szeretet
nem múlt el,
csak másképpen lett jelen.
A levegőben ott lebegett
minden meg nem írt levél,
minden „maradj még”,
és minden csendes
„ne menj el”.
Ahogy a nap lassan
átvilágított a virágokon,
egyszer csak megértettem:
Nem mindig kell megérkezned.
Vannak napok,
amikor a várakozás
maga a találkozás.
És vannak jelek,
amelyeket csak a szív ismer fel:
egy napsugár,
egy szélfuvallat,
egy kopott pad az erdő szélén.
Ott, ahol egyszer
igazán vártalak.