Ma már nincs szükség szavakra.
A csend hordozza mindazt, amit kimondani nem lehet.
A szívemen ott a nyom, mintha a találkozásunk tintáját
soha nem moshatná le sem az idő, sem az eső.
Sokszor kérdezem magamtól;
miért kellett összefutnunk, ha nem maradhattunk együtt?
Talán csak tanítást kaptunk,
hogy van olyan szerelem, ami nem a földre született,
hanem az égbe örök sóhajként két lélek között.
És mégis… minden hajnalban ott vagy bennem.
Mert vannak történetek, amik nem férnek könyvlapok közé.
Amik nem múlnak el, csak átalakulnak.
Emlékké, fájdalommá, csenddé és titokban mégis szeretetté.
Még egyszer, az esernyőm alatt megszáradt könnyeim között gondolok rád.
Ha lehunyom a szemem, még egyszer ott vagy.
És abban a pillanatban újra hiszem, amit egyszer igazán megérintett a szív,
az soha nem veszhet el.
