Amikor a múlt még ölelni tudott
Néha, amikor túl hangos lesz a világ,
amikor a jelen rohanása szinte kifordít önmagamból, visszatalálok oda, ahonnan indultam.
Egy apró, öreg házba, ahol a csendnek súlya volt és a nap lassabban kelt fel a keleti dombok fölött.
Látom magam kislányként,
ahogy nagyanyám pendelyébe kapaszkodom, szaladok a kert végéig, mintha maga a világ várt volna rám.
Emlékszem a szoba recsegő padlójára,
a sarkokban meghúzódó pókhálók titkaira, és a kézzel festett bútorokra, amelyek minden karcolásukkal történeteket meséltek.
De a konyhában volt az élet igazi szíve.
Ott mindig illatok táncoltak a levegőben, frissen sült kenyér, házi lekvár, nyári gyümölcsök édessége…
Nagyanyám keze sosem pihent, mégis mindig jutott ideje rám.
Ölelésében biztonság volt, és az a fajta szeretet, ami nem kérdez, csak van.
Akkoriban minden egyszerűbb volt.
Nem volt csillogás, nem volt rohanás,
és a szegénység sem fájt,
mert bőségben éltünk abból, ami igazán számít, szeretetből, összetartozásból, egymásra figyelésből.
Sokszor eljátszom a gondolattal,
hogy ha lehetne, mindent visszacserélnék.
Hagynám a zajos, fényes jelent másokra, és újra megfognám nagyanyám kezét.
Úgy vezetném őt végig a régi ösvényen, hogy az angyalok is lássák:
van szeretet, ami túléli az időt.
Mert ott, a fehér abrosszal terített asztalnál, ahol az ebéd előtt még hálát adtunk minden falatért, ahol egy cserépedényből mertük ki a levest
és a világ minden gondja kint maradt a küszöbön, még mindig ott őrzöm magamban a menedéket.
