Pirulva T. D. – nek
Már megint a verebek. Félek , hogy tandoridezsői
áhitatomban magot szórok kezemből nékik…
tollászkodnak bolyhos gatyában s még képesek
lesznek ideszokni a bakterházhoz, pedig vannak
szebb hangú barátaim is a jelzőárboc tetejébe
épített fészekben : a hajnali cinege-gügyögést
bevallom jobban szeretem s mégis barátaim lettek
a veréb urak, amióta egyet közülük körülbelül
húsz lépésről első lövésre a másvilágra küldtem
egy kölcsönkapott légpuskával – csak úgy vaktában
fogtam rá a fegyvert és vérző beggyel bukott a fűre.
Kezembe vettem őt és temettem puha avarba
sírját takartam finom salakkal és azóta
megbékültem velük : ők is velem , azt hiszem.
S jönnek apró csapatokban ; ugrálnak a síneken
én meg csak nézem őket csodálkozva – – –
mintha megszakadt volna bennem valami a temetés óta
szép-szép a hajnali rigófütty ; csodás a fa,
amint ellepik fekete üstökükkel a seregély- gyerekek,
de várok veréb lányokat és fiúkat
meglesem őket fürdés közben az ablakon át,
de szexezés alatt lesütöm pilláim ; szégyenlősen, mint a csitri lányok
s már csúzlival őrködöm nyugalmuk fölött,
ha jön a kirafinált öreg szarka
űzöm serényen ; lobogó hosszú farkát lődözöm kerek kavicsokkal ,
de hiába csörög mérgesen, végül is csak megunja a harcot
és repül tovább durcásan a vetés irányába.
Nem tudom, talán mégis virágot kellene tennem sírjára
és elsiratnom áldozatom, de nem csak őt, hanem suhanc-korom
összes lepuffantott verebét is, mert látom már,
hogy ők is érnek annyit, mint bármelyik szárnyas,
vagyis ” a veréb is madár „, habár nyelvükkel
még meg kell barátkoznom s ki tudja : az is lehet,
hogy kedvükért megtanulok verébül…
