Ketykó István: Újrahasznosított Halotti beszéd

Anyátlan fejünkre borítja fátylát a szálló idő.
Voltunk egykor veretes öbölben kikötött glancolt csónakok
akár a kátrányszagú, pókhálóval szőtt tüdő
ziláltak napjaink s mint huzat a házon, átjártak rajtunk vérvörös hónapok.
Átgázoltunk egykor sok pipacsmezőn, a szerelemért szépen sorban álltunk,
de fejünkről lehullottak már a glóriák, akár csillagok a nyáresti éjen
nem ragyognak ránk többé szorító nappalok s mint boltos, végleg bezártunk
már csak a lehúzott rolókat döngetik egykori álmaink merészen.
Apátlan nyomunkban lépdel sok elfelejtett pillanat
tócsává szelídül bennünk sok tavaszi zápor
fekszünk hanyatt, imára kulcsolt kezekkel s mint víz alatt
a búvár, ha lát egy hajóroncsot, a sok féreg elvarázsol.
Ébredünk egy újrahasznosított hazában, fehér árnyak között lángok gyúlnak
fenn egy trónuson ül az egykor szelíd bárány
szaggatják ruháikat mélyben a hamisak, kínjaik soha el nem múlnak
az igazakra, mint lágy takaró terül sok puha, zöldellő páfrány.
A Nap, hold sem világít már; beragyog mindent a bárány pirosló vére
feltöri a hét pecsétet, zeng egy égi kórus a messzeségben
vonulnak harci szekerek, akár a gólyák északról- délre
simára fésült sörényes lovak szállnak, mint a tündérek egy mesében.
Anyátlan, apátlan sóhajunkból árvaság lett
ránk zuhant, mint viharban a beszakadt tető
szánkból csak egy újrahasznosított Halotti beszédre tellett
görgeti sebesen, mint követ a víz olcsó életünket a behorpadt idő.

További bejegyzések