„Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!”
– (József Attila)
anyám tudom én jól ha nem is mondod rossz gyermeked voltam
próbáltam megjavulni nem inni szeretni gyermekeim ölelni hitvesem
de jaj a szeretet sem mentett meg az árnyaktól
az ölelés csókok csak sebet ejtettek szívemen
nem érdemeltem meg talán mindent
anyám csak tőled kaptam szeretetet
mégis már harminchat éve „gyűlöllek”
mert nincs mentség tettedre elhagytál oly könnyedén
mint a lehulló levelek a kiszáradt fát sajnálom de meg kell tudnod
már harminchat éve „gyűlöllek”
mert tudom én jól ha nem is mondod rossz gyermeked voltam
bocsáss meg mindezért szeress ölelj mint gyermekkoromban
mert az én „gyűlöletem” is SZERETET szépség köszönet
lassan múlik a tél ceruzáim hegyezem egyre és csak most döbbenek rá
újra és újra hiányzol tudod itt e földön a hiányt nem tudom értelmezni
majd OTT veled együtt abban az ORSZÁGBAN megbeszéljük ezt a versem is
kérlek hogy addig is szeress anyám szeress mint én szeretlek téged
sokszor mámorosan ám tisztán józanul
indulok anyám mert mennem kell hívnak kóbor árnyak tudod félek tőlük
mert nincs bennük fény irgalom megértés szeretet ám mégis megyek
nem érdekelnek már a régi szerelmek nők pompa dicsőség hírnév
tizenegy éve nem írtam verset mert senki sem kíváncsi
az én bajomra kínomra szenvedésemre
azért így hetven felé jólesne már egy-két új szonett hexameter
de tudod anyám a vers is csak egy sóhaj ami elszáll belőlem egyszer
konokul kíméletlenül durván visszavonhatatlanul olcsón értelmetlenül
és ENNYI lesz az életem írják majd hogy szép halkszavú költő volt
és csak te tudod anyám hogy rossz gyermeked voltam
próbáltam megjavulni nem inni szeretni gyermekeim ölelni hitvesem
de jaj a szeretet sem mentett meg az árnyaktól
az ölelés csókok csak sebet ejtettek szívemen
