Ágnes lányomnak
Egyszer majd értem is eljönnek a fények
és visszatérek oda, ahonnan jöttem: az anyaföldbe…
Üresen kiáltoznak utánam a fecskefészkek
aranyeső zuhog a durva rögökre
hóvirág-színű arcomra fátylat terít a sötétség
elhalkul sápadt számon az ének
kútba hull minden vágy, reménység –
egyszer majd értem is eljönnek a fények…
Harmincöt gyémánt-abroncs szorítja testem
s készül a harminchatodik is már,
de tavaszi szél ólálkodik kint a kertben
árnyékom is lábujjhegyen jár,
mert pihen Jutka az ágyon
elfáradt a boldog kismama
kölni-illatú hajára hull az álom
s betakarja leplével az éjszaka.
Tudom kislányom, milyen színű a bánat szemedben
és milyen az öröm :
mint zászlók a feltámadási körmenetben,
vagy ha farkas vár ránk kívül a körön…
Bocsásd meg gyönyörű terhét
és ismerd meg a bárány melegét is –
amióta érzem szerelmét
mint mesében a fa, felérek az égig.
Tavaszodom – rügyeznek ágaim
egyre nyár felé hajlok
ébrednek reményeim, vágyaim
és zúgnak bennem a húsvéti harangok…
Verőcemaros, 1982. április 12.