Kerezsi Katalin: Még pár perc

     Pár perc, és indulnod kell.
     Nem bírsz, letaglózva érzed magad. Ülsz és gondolkodsz. Magyarázatot keresel, válaszokat. Kapaszkodókat. Elemzel minden egyes mozdulatot, mondattöredéket. Nem érted. Miért? Miért nem? Úgy volt, hogy igen, tudod. Hogy van ez? Mi történt, mi változott, mit rontottál el, mit mondtál, mit nem mondtál?
     Egy újabb napot kell túlélned. Megfogadtad, hogy csak azért sem pusztítod magad, nem dohányzol, nem iszol. Nem mindig sikerül. Nem kommandózol a profilján, nem nézed, hova készül, kerülöd a Facebookon. Ez pláne nem sikerül. Ahogy belépsz, zöld pöttyel a jobb alsó sarokban belenéz a szemedbe.
     Úgy érzed, ezt most nem fogod kibírni. Ezúttal nem. Nincs már hozzá erőd, elfogyott az évek során. Ismered jól ezt a gyötrő érzést. Fiatalkorodban jobban bírtad. A fájdalmat, és a bort is. Legfeljebb másnap kihagytad az előadásokat, átfordultál a bal oldaladra, és szenvedtél. Megtehetted, más dolgod nem volt aznapra. De most? Most dolgoznod kell, esténként főznöd. Akkor előtted volt az élet, tele lehetőséggel. Mostanra mindkettő fogyóban van.
     Ordítani lenne kedved a kétségbeeséstől, de a beszédre is képtelen vagy. A levegővétel is nehezedre esik. Ki-be, ki-be – figyeled. Nem veszel újat, vársz, majd ösztönösen mélyet szívsz, lassan fújod ki. A torkodat szorongató sírást próbálod elfojtani, nyelved a szájpadlásodhoz nyomod, nem pislogsz, megvárod, amíg az összegyűlt könny benedvesíti a szemed, de nem, nem pislogsz, nem hagyod, hogy a könnycsepp legördüljön. Bénultan, tehetetlenül bámulsz magad elé.
     Nem akarod ezt érezni. Az ablak felé fordulsz, hátha történik valami. Felállni nincs erőd.
     A telefonod után nyúlsz, megnézed, hátha. Semmi. Így nem lehet élni, tudod. Nem érdemes, gondolod.
     Lassan telnek a percek, küzdesz velük, ahogy magaddal is. A kezdeti büszkeség elszállt belőled, megbocsátanál mindent, akkor is, ha nem kérné. Az önérzeteddel veszekszel. Haladnál tovább, csak azért is, de gyengülsz. Az agyad, a tudatod vigasztalni próbál. Van ilyen. Emberek vagyunk.
     Néha, mikor úgy érzed, engedett a szorítás, eszedbe jut. A valóság újból rád szakad. A városba se tudsz nyugodtan kimenni, orvul, lesből támadnak az emlékek. Itt együtt voltatok, azt együtt láttátok, oda menni akartatok.
     Mindenből eleged van. Feküdni akarsz az ágyadban, kivárni, amíg letelik a rád szabott idő. Semmi sem érdekel. Szervezz programot a barátokkal, túrázz a szabadban, olvass többet, járj koncertekre, kiállításokra, sportolj, alkoss, érd el a flowt! Mégis, minek?!
     Eleged van a sok jobb így, idővel könnyebb lesz, ami nem öl meg az megerősít, és egyéb okoskodásból. Inkább öljön. Engedd el, túl leszel rajta, fogadd el, nem érdemel meg. Megőrjít a sok közhelyes bölcselkedés. Jobb így. Kinek? Mert neked biztosan nem. Nem túl lenni akarsz rajta, hanem vele.
     A tükörben nem mersz a saját szemedbe nézni. Sírnod kell, ha mégis megteszed. Szembesülsz a szomorúságoddal, nyomoroddal. Nézed magad, nézed azt a lélegző lényt, és sajnálod. Mérhetetlenül sajnálod, mert nemcsak látod, érzed is a kínját. Húsbavágóan. És nem tudsz rajta segíteni. Mondanád neki, hogy minden rendben lesz, ne aggódjon, de te magad sem hiszel benne. Nem tudod, hogyan folytasd.
     Mindjárt felállsz, gyűjtöd az erődet. Gyűjtöd… Még pár perc.