Utálod magad. Magad leginkább, amiért nem bírod. Őket szereted, persze, hogy szereted, egy gyereket nem lehet megbánni, mindkettőt akartad, de akkor is! Nem erről volt szó! Senki sem mondta, hogy ilyen lesz! Tudom, teszed, ami tőled telik, de az kevés. Magadhoz beszélsz, mindenki beszél, már megint mindenki egyszerre beszél! Legyen végre csend!
Gyűlölöd az életed. Azt, ahogyan alakult. Beleragadtál a nagy büdös semmibe két gyerekkel. Kidolgozod a beled, értük mész az iskolába, buszoztok, otthon mosol, főzöl, takarítasz. Ennyi jut neked. Minden egyes nap ugyanaz. Lassan, észrevétlenül döglesz bele.
Te is ordítani akarsz, amikor a nagymutató a 12-es felé közeledik. A gyomrod kezd görcsbe rándulni. Mindjárt jön és kezdi. Megbeszélitek századjára is, hogy az őszi, a téli vagy a tavaszi szünet hosszabb-e, melyik hanyadikán kezdődik, és miért akkor. Végighallgatod a felfedezését, igen, a nap reggel felkel, este lemegy, hallgatod újra és újra ugyanazt. Érzed, ahogy olvad az agyad, folynak a sejtek a semmibe. Próbálsz nem odafigyelni, hadd mondja, hátha megunja. De nem unja meg! Soha nem unja meg! Újra csak mondja, mondja, kérdez, mondja és kérdez. Nem hagyja abba. És vitatkozik, alkudozik állandóan. Megőrjít a kérdéseivel. Hány órakor indulunk, addig mennyi idő van, tegnap hamarabb indultunk, ma miért nem, holnap mikor indulunk, ha ma ekkor indulunk holnap miért nem, mikor, miért akkor, miért nem ekkor, miért, miért, miért?!
Hiába beszélsz, kérsz, magyarázol, semmi értelme. Nem érti. Veszekszik, mindenben ellent mond. A másikkal se könnyű.
A méhecskék, a dongók, a darazsak, a lódarazsak, a kék darazsak. Melyik meddig él? Melyik él a legtovább? Olyan nincs, hogy valamelyik ne kérdezne. Honnan tudjam, hát nem teljesen mindegy?! Csak néha, könyörgöm, csak néha hadd éljek nyugodtan öt percig Nincs már türelmed. Dongó darázs döngicsél. Hogy van tovább? Mi jön a d betű után? Nem emlékszel ábécére.
Visít, hogy túl kemény a rántotta, hígabbnak kell lennie, így nem eheti meg. A másik is visít, grízt akar. Kiabálnak, veszekednek, egymást lökdösik. Te ülj arrébb, nem, te ülj arrébb, nem, te, te! Felborul egy pohár, a cukros tea végigfolyik az asztalon, lecsorog a padlóra. A pohár is csattan, szilánkok repülnek mindenfelé. A te hibád, nem, a te hibád, te lökdöstél, te kezdted, nem, te kezdted, nem, te, te, te! Összeverekednek, a konyhakés a földre esik. Maradjatok csendben!, ordítod.
Meg fogsz őrülni. Azon gondolkodsz, az vajon milyen lesz. Fogsz róla tudni, fogod érzékelni? Biztosan nem. Olyan, mint a halál. Nem tudod milyen, amíg be nem következik. Lehet, hogy már most őrült vagy? Vagy meghaltál? Lehet, hogy elborult az agyad, leszúrtad mindkét gyereked, felkötötted magad, és az utolsó aktív neuronokban fut ez a néhány impulzus? Vagy élsz és üveges tekintettel meredsz magad elé kezedben a véres késsel és azt ismételgeted, hogy maradjatok csendben? Mi történt?!
Maradjatok csendben. Maradjatok csendben. Maradjatok csendben.
Ádám Tamás újságíróra, szerkesztőre, költőre emlékezünk
május 14, 2026