Besározott idő
bélyegezi meg e koszos világot.
Letört ágak élettelen valósága öltözteti gyászba a napot.
Igazságtalan nyom el igazságot,
szegénységet vált fel újabb rabszolgasors.
Félelem lesz úrrá lelkeken.
Legféltettebb kincsem tépik szét farkasok.
Szabad prédává válik rejtekem,
hol megnyugvásom leltem hideg esteken
s hiába adtam már mindenem,
mezítelen testem tépitek szét.
Fagyos északkeleti szél cibálja rongyaim.
Nem tisztelik sem őseim, sem holtaim.
Legszebb emlékeim tiporják sárba.
Nem becsülik múltam, de belépni se engednek a mába.
Keserű ízzel a számban eszem másnapos kenyerem,
(még nem a kukából, a sarki boltban vettem)
és a holnap jár az eszemben.
A távoli álomkép már elérhetetlen.
A horizont is földre zuhan a következő sarkon,
s az égen egyre több az ismerős csillag.
Mind többen vannak kik elmentek,
mind többen, akik végleg itt hagytak.
Kiknek csak emléke marad meg idebenn
ősrégi altatót dúdolva csendesen,
míg én önmagam keresem, és emlékezem,
hogyan is tanított apám.
(Oh, mennyire is hiányzik, istenem!)
Tisztességre,
Becsületre.