Börtönödben rozsdás láncok súlya húz.
Magad alkotta béklyók kötnek földhöz.
Csended ordít, hol magányod lelket nyúz,
s érzed, hogy feletted keselyű köröz.
Rácsok mögött álmaidat adtad fel.
Köddé válnak, s tűnnek el az emlékek.
Kérdéseidre már senki nem felel,
és gondolataid is békét kérnek.
Falaidat két kezeddel emelted.
Követ törtél – cipeltél mohos téglát,
majd könnyekkel kötötted őket össze.
És míg a keserves múltad temetted,
nem láttad a békét jelentő létrát,
nem hallottad mikor kérdezem: – Jössz-e?