Keck Anna: Winnetou

A Fővárosi Állat- és Növénykertben voltak. Ők ketten. Apa és lánya. Ritkán fordult ez elő, hogy kettesben mentek valahova. Ha megkérdeznénk a lányt, egyetlen alkalmat sem tudna felidézni. A kislány hat év körüli, hirtelenszőke, vékony teremtés, haja fiúsan rövidre vágva. Az apa nyurga, fekete haja a válláig ér, bozontos szemöldök, kockás ing, és kopottas farmer. Épp a vízilovaknál voltak, amikor az apa visszavonulót fújt egy kis pihenésre. Leült egy padra, – játssz valamit- mondta a lányának, és elővette farzsebéből az akkurátusan összehajtogatott Népszabadságot, feltette olvasószemüvegét, és belemélyedt. A kislány sokszor próbálta utánozni az újsághajtogatást, de mindig csak összevisszaság lett belőle. Vannak dolgok, amiket nem tudunk leutánozni, nem veheti el tőlünk más, a hajtogatás ebben a történetben határozottan ebbe a kategóriába tartozik. A kislány nem tudta, mit játsszon, de azt tudta, hogy nem akarja az apját zavarni, elment hát mászkálni, a fontos az, hogy ne tévesszem el az utat- gondolta magában- és egy darabig működött is a dolog. Mindaddig, míg egy útkereszteződésben forogni nem kezdett saját tengelye körül. Nincs ebben semmi különös, a gyerekek szoktak néha forogni, még ő is, pedig csendes, visszahúzódó teremtés volt, keveset mozgott, leginkább kuporgott észrevétlenül a lépcsőház ablakában otthon, és gondolkozott. Szóval forgott. És emiatt elfelejtette melyik út vezet az apjához. A kislány két különös dolgot tett: nem esett kétségbe, és nem szólt senkinek. Azonnal munkához látott. Nem szeretett volna magára maradni, szüksége volt egy új családra. – Dolgozni nem tudok, még kicsi vagyok, örökbe kell, hogy fogadjon egy család. – Szinte örült is a dolgok ilyen váratlanul jól alakulásának. Az fel sem merült benne, hogy az apjához visszatalálhat. Teljesen kézenfekvő volt az új család. Boldogan nézelődött, sétálgatott egyedül, mustrálgatta a szembejövő családokat. Nem félt. Reménykedett a jövőben. – Talán még egy testvérem is lesz, aki szeret- egyre kétségbeesettebben firtatta szemével a tömeget, az ideális után kutatva. Nem mert megszólítani senkit, de szerencsére nem kellett sokáig várnia, mire egy apuka megkérdezte, mit csinál itt egyedül. A kérdésre megadta a választ. – Gyere, te velünk jössz- mondta az apa, és a kijárat felé vették az irányt. -Na, ez gyorsan ment- nevetett boldogan magában a kislány, és biztosra vette, hogy új családja máris hazaviszi. Pedig nem ez történt, leadták őt a főbejáratnál, el sem köszöntek tőle. -Hát ezek jól itt hagytak- mormolta sértődötten a kislány, és figyelmét az őt istápoló nőre fordította, aki azt kérdezte, milyen jellemzői vannak az apukájának, hogy be tudja mondani a hangosba. A kislány el nem tudta képzelni, hogy mi az a hangos, azt sem értette, miért ideges a néni, gyorsan magyaráz, szóval ebbe a hangos dologba fogja belemondani a dolgokat apámról- mondta magának, és gondolkozott, mit tud, valójában mit is tud ő az apjáról, az újsághajtogatáson kívül, talán semmit. Hosszas töprengés után a következőt mondta a türelmetlenül várakozó néninek: Apukámnak hosszú haja van, olyan mint egy indián, magas, és tud varrni. Megfelelő személyleírásnak tűnt. Már szólt is a hangos, szégyentelenül hangos volt valóban, a kislány nem is értette, hogyan lehetséges így belekiabálni a világba ezt a pitiáner kis ügyet, hogy ő elveszett. – Adtak volna inkább oda valakinek- gondolta gondterhelten, olyan hőn áhította, hogy még a szemébe is könny szökött. Az indián megérkezett a lányáért, természetesen előtte akkurátusan összehajtogatta az újságot. Nem sietett, komótosan lépkedett, nem vett észre semmit az események sorozatából. Otthon aztán elmesélték mi történt, és a kislány kapott egy cetlit a zsebébe, a címével. A következő mosásig meg is volt.