Keck Anna: Forgácsdarab

A nő moccanni sem mert a vízágyon, talajvesztettnek érezte magát. Mintha a tenger közepén lennék, egy gumimatracon- állapította meg gondolatban, és megpróbált nem imbolyogni. Egyetlen porcikája sem szerette ezt a vízágyat, de nem mondta a mellette fekvő férfinek, túlzásnak érezte volna a fésülködőasztal után. Akkor még nem az ágyon feküdtek, a nő a piros fotelban ült, abban a piros fotelban, amit a férfi sosem használt. Nem volt az az üldögélős típus, nem is illett hozzá a fotel, meg a hozzá tartozó lábtámla, de a férfi sógornője azt mondta, vegye meg, így megvette, de nem használta. A nő most örült, hogy ott ülhet, ebben az eddig tökéletesen funkciótlan fotelban, mert érezte, hogyha beköltözik ebbe a hatalmas házba a férfi mellé, akkor sokat fog a piros fotelban üldögélni, üldögélni és olvasni, még a lábát is van hova feltenni. Ez a piros fotel olyan, mint az óriási fürdőkád, amit szintén nem használ a férfi, a kétkezi munkások nem szoktak csak úgy üldögélni, se kádban feküdni, olvasni meg pláne nem. A nő érezte az elfogadást, ott a piros fotelban ülve, amikor azt mondta a férfinek, hogy ő itt olvasni fog, látta, hogy a férfi örül, hogy kell, mégis kell hát ide ez a fotel, van, aki szeretne benne ülni. Látta az örömöt az arcán, és a nőnek ez elég volt, de ekkor jött a fésülködőasztal, a férfi azt mondta, szeretne csinálni egy fésülködőasztalt a nőnek, pont ide, a sarokba, mit szól hozzá. A nő úgy érezte, elrontotta a választ, egy választ sokszor el lehet rontani, és akkor a másik nem tudja, hogy mi van. Itt például az van, hogy a nő nagyon meglepődött, félszeggé vált, és zavarban volt, csak annyit mondott, hogy ő tulajdonképpen nem szokott hosszan fésülködni, sminkelni meg aztán szintén ritkán, és nem ezt, nem ezt kellett volna mondani, de mégis ezt mondta, mert őszinte akart lenni, nem akarta, hogy a férfi olyasmiért fáradozzon, amire igazából nincs szükség, szóval csak motyogott, és úgy ítélte meg, rossz választ adott. Lehet, hogy tényleg rossz volt a válasz, mert a férfi zavarodottnak tűnt, amikor a nő végül azt mondta, egész életében vágyott egy fésülködőasztalra, és ez jó nagy hülyeség, mert ő nem az a fésülködős típus, és mégis, ez egy titkos vágya már kislánykora óta, hogy legyen egy fából készült fésülködőasztala. A férfi nem értette a két tökéletesen ellentétes választ, nem ismerték még egymást, csak alig egy hónapja, a nő meghatódott, de a férfi ezt nem vette észre, nem értette, hogy akkor mit higgyen, kell az asztal, vagy nem kell, nehéz kiigazodni ezen a nőn, talán ezt gondolta, a nő próbálta elmagyarázni amit érzett, de egyre jobban belezavarodott, azt ismételgette, hogy ő szégyellős néha, nehéz, nehéz néha használati utasítást adni magunkról, nem olyan egyszerű, mint egy mosógép papírjai, ők itt hús-vér emberek voltak, a piros fotelban és a lábtartóján, próbálták megfejteni egymást, de talán esélyük sem volt, mert az érzelmek azok összekuszálják az egyszerűséget, azt az egyszerűséget, ami a férfiben megvolt, a nő pedig csak vágyott rá. Valahogy elmúlt ez a hosszú pillanat a fotelban, talán eredménytelenül, a vízágyon már csendesség volt, ki-ki a maga gondolataival foglalkozott, a férfi azzal, hogy megvegyen-e egy traktort, és egy konténert, a nő pedig azzal, hogy vajon tényleg megbízhat-e a férfiben, ideköltözhet-e ebbe a házba. Sosem lehet tudni, hogy ez jó döntés lenne-e, ez előre nem derül ki, bátornak kell lenni, és belevágni, vagy ha nem, akkor le kell kászálódni a vízágyról, és elmenni ebből a házból. A házból, ami úgy lett felújítva, és berendezve, mintha a férfi nem egyedül lenne, annak a reményével lett berendezve, hogy talán egyszer megtörténik a csoda, és jön valaki, akinek kell a piros fotel, és a beépíthető tetőtér. A férfinek mindenre volt terve, a nő ettől nem ijedt meg, megnyugtatta ez az egész, úgy volt vele, hogy nem zárhatja ki, hogy most otthonra talál, akár még a tetőteret is be lehet építeni, ha minden kötél szakad. A forgács szagára gondolt a műhelyben, de a vízágyra nem mondta, hogy utálja. Talán majd holnap, vagy soha.