Keck Anna: Apokalipszis

Kábán bolyongott a folyosón. Az üvegkupolás aulában is. A növények sápadt zöldje csillogott. Azt képzelte, egy dzsungelben van. De nem volt. A Nyírő Gyula kórház pszichiátriai osztályán volt.
Épp folyt a nyála. Ahogy ott bolyongott. Sebaj, legalább nem lógott ki a sorból.
Nem tudta, mit tegyen. Mi lesz vele. Harmincnyolc éves, és épp az anyukáját akarja. Kétségbeesetten. Fél éve nem beszéltek. Vagy több. Miatta. A kétségbeesett nyálfolyatós nő.
Ki akart lépni a családjából. Meg akarta velük szakítani a kapcsolatot. Egyre rosszabbul lett. Éjjelente angyalokat érzett. Nem aludt. Mécses égett az ágya mellett egész éjjel. Ő pedig nem aludt. Kutyául volt.
Nem tudta, mi a valóság. Karácsony közeledett. A fantáziájában volt. Ott várt rá egy férfi. A szerelme. A valóságban még csak nem is beszéltek soha.
A mécses égett. Úgy képzelte, ő egy spirituális guru. A Bibliát olvasta. Meg a Tom Sawyert. Jeleket keresett benne.
Ekkor már két agya volt. A fantáziájában. Úgy tudta, nemsokára zombitámadás lesz a Földön. Az angyalok jöttek. Érezte, ahogy a testük a testéhez simul. Rájött, hogy az életnek semmi értelme.
Kinn a nappaliban, egy kiságyban, egy négy éves aludt mit sem sejtve. Vagy talán tudta. Talán érezte, hogy nemsokára elveszti az anyukáját. Az angyalokkal társalgó anyukáját. Aki nincs jól.
Azon a napon, amikor átadta az exének a gyereket, a gyerek azt mondta:
– Mindig az igazi anyukámat fogom szeretni.
A négy éves tehát tudta. A négy évesek bölcsek. Talán látta, hogy az anyja nem alszik, ő pedig nutellát ehet nagykanállal, és tévézhet egész nap. Nem tudta már ellátni a négy évest.
Mentségére szolgáljon, ez csak két napig tartott. Szinte azonnal hívta a gyerek apját.
– Vidd el.
Elvitte. Ő pedig lefeküdt. Végkimerültségében. És aludt. Így már tudott aludni. De késő volt. A tévképzetek már fogva tartották.
A zombik, a két agy, kitalált család, akik vadidegen emberek voltak, és ő zaklatta őket, a világvége, az angyalok, spirituális guruk, mind-mind ott tömörültek a fejében, és beteggé tették az agyát. Nyomorulttá.
Ott alszik tehát. A beteg nő. Másnap úgy kel fel, hogy azt hiszi halott. Egy halott időutazó. Azt hiszi Oroszországban van. A szerelmével. Egy nem létező férfivel. Egy nem létező nő.
Kihívja magára a mentőket. Azt mondja, nincs pulzusa, pihenésre van szüksége. Végül nem száll be a mentőautóba. Elzavarja őket.
A négy éves már nincs ott. Elvitte az apja. Biztonságban van a zombiktól. Az apa is zombi. A gyerek is. Ezt képzeli.
Sír. Rendőrök kopogtatnak az ajtón. Az apukája volt élettársa hívta ki rá őket. A bolond nőre. Látja, az ablakból. Valamiért kinyitja nekik az ajtót, és normálisan viselkedik.
Ekkor már napok óta nem evett. A rendőrök kihívják rá a mentőket. A jelentésben majd az áll, a nő zavarodottan viselkedik, kidobta a karácsonyfát az ablakon, pakolászik, halálról beszél.
Szipog. A nő szipog, mert azt képzeli, szipogással bizonyítja, hogy ő még nem zombi. A rendőrök is elkezdenek szipogni. Önkéntelenül. A szipogás ragadós.
A karácsonyfát azért kellett kidobni, mert ha az embernek karácsonyfája van, az azt jelenti, hogy egy szekta tagja. Egy olyan szektáé, akik kisgyerekeket molesztálnak szexuálisan.
Ez van a beteg nő két agyában. Abban az agyában is, amit növesztett magának a földön csúszva. A négy éves szerencsére már nincs itt.
A rendőrök azt ígérik, csak egy fél órára kell bemenni a pszichiátriára. Talán be se kell. Talán csak a mentősök adnak valami pirulát. A nő hisz nekik. Azt mondják, nem kell vinni semmit magával, csak telefont, iratokat.
A nő fél óra miatt száll be a mentőautóba. Nem tudja, hogy másfél hónap múlva szabadul. Valahol, talán a zsigereiben érzi, hogy segítségre van szüksége. Neki, a spirituális gurunak, aki előre megmondja, mi történik, látja az emberek gondolatait, és a szívével kapcsolódni tud másokhoz, ezenkívül asztrál utazásokon vesz részt.
Mindemellett hiánytalanul ellátta a négy évest. Az utolsó pillanatig. Na, ez a csoda. Igazi csoda.
Beszáll a mentőautóba. Minden homályos. A felvételi helyiségben elveszik mindenét. Le kell vetkőzni, és kórházi ruhát adnak rá.
A nő végig azt hiszi, hogy képzelt családtagjai a másik helyiségben várnak rá, és megmentik szeretetükkel. A nő azt hiszi, ez az egész csak egy vicc. Egy átverés, a felvételis orvos is.
Pár napot hazudik a doki, csak pár napot kell maradni.
– Hát jó – mondja a nő.
Ekkor még nem tudja, hogy erről az éjszakáról semmire nem fog emlékezni, és az ápolónők nyugtató injekciót szúrnak majd a seggébe.
Azt sem tudja, hogy három új férfi barátot talál majd odabenn, az egyiktől egy zoknit kap, a másiktól pedig egy csíkos köntöst.
A négy éves eltűnt. „Mindig az igazi anyukámat fogom szeretni.” Már másfél éve új anyukája van, a jövőben. Ezt sem tudja ekkor még a nő.
A zombik sokasodnak a fejében. A gyógyszerektől kába. A szeretetről papol. Mindenkihez van jó szava a zárt osztályon. Biztat, motivál. Szeret.
Megállapítja, hogy a benn lévőket még sosem szerette senki helyesen. Arra nem gondol, hogy talán ők maguk sem hagyták.
Boldog karácsonyt. A négy éves eltűnt. Ő már zombi. A fogyasztói társadalom zombija. A nő egy bakancsban és pizsamában járkál a zárton. Senki nem látogatja.
Karácsonykor csécsi szalonnát és lilahagymát kapnak enni kenyérrel. Az egyik ápolónő ágyakat húzat vele. Kell segíteni. Ő segít. Egy ilyen nő. Nehéz a karácsony.
Szilveszterkor leszokik a bagóról. A zárton nehéz letenni a cigit, mindenki dohányzik.
Most meg ott áll az aulában. Folyik a nyála. Az anyukájához akar menni. Akit elvileg gyűlöl. Aki tönkretette az életét.
Megfordul a saját tengelye körül. Ősi ösztön ez, az anyját hívja utolsó kétségbeesésében. Mert nem tudja, mi lesz vele. Nem tudja, kihez fordulhatna segítségért. Egyedül van. Folyik a nyála.
Épp megfordul. És ekkor, meglátja az anyját. Ott áll. Az aula másik végében. A nő ingatagon megindul felé. Az anyját hívta magában, és az anyja ott áll. A nyál folyik.
A nő odaér az anyjához, és megöleli. Semmi másra nem vágyott jobban. Az anyja a nevét mondja, és megöleli. Már nincs egyedül a nő. A négy éves eltűnt.
A nő úgy érzi, az anyja életében először van jelen úgy, ahogy kell. Sír. Csak a nő sír. Az anyja nem.
Leülnek az aulában. Beszélgetnek. Átbeszélik, ami fáj. Most nincsenek zombik, sem zajszűrős fejhallgató, sem spanyol duolingó, sem menekülés a veszett csöndtől. Most csak az anyja van, meg ő.
Átbeszélik, ami fáj. Mindketten fájnak.
A nő nem érti, mit keres ott az anyja. Pedig egyszerű. Az orvosa hívta be, beszélgetésre. Órákig várnak az orvosra. Eddig bipolárisnak hitték a nőt, de most már skizoid pszichózisra gyanakszanak.
A nő nem gyanakszik semmire. Lassan kezdi felfogni, hogy beteg. Valami van. Valami valahol félrecsúszott az egyedül való küszködés közben. Amíg ott volt a négy éves. Talán sosem látja többé?
– A betegséggel is lehet élni – mondja az orvos. – Orvosok is praktizálnak skizoid pszichózissal.
Ezt állítja. A nő nem akar orvos lenni. Csak szeretne fényt. Nem rettegni többé. Nem akar magányt. A négy évest akarja, akit valószínűleg örökre elveszített. Az anyját akarja, akit valószínűleg örökre megtarthat, ha tisztázzák a dolgokat.
A nyála már nem folyik. Valahogy elromlott minden. Nem tudni pontosan mikor. Belecsúszott az angyalokba. A spirituális szent angyalokba, akik végül tényleg segítettek. Rendőröket küldtek a megmentésére, karácsony előtt.
Meg lesznek vajon valaha oldva a dolgok? Vagy egyenként megölnie az összes tévképzetet?
Ez itt a valóság. Az anyjával ül az aulában, már nem folyik a nyála, nemsokára szabadul innen. Akkor majd egy hosszú, fájdalmas, gyógyszeres út következik, a valóságban.
Ahol nincsenek kitalált testvérek, zombik, angyalok, csak a kőkemény nyálfolyatós valóság, ahol elvesztett egy négy évest, és megtalálta a saját anyját.
Csak önmaga veszett el örökre.
De ő ezt sem tudja. Még semmit nem tud a nő, ekkor, ott a Nyírőben. Fogalma sincs semmiről, és jobb így neki.
Örül az anyjának.