Egy zimankós, decemberi napon láttam meg először a fiúkat. Szegényes körülmények között készültünk a karácsonyra: diót és fondantcukrot csomagoltunk ezüstpapírba. A szemem sarkából figyeltem, ahogy Lapaj egy-egy darabot a szájába csúsztat.
Épp szólni akartam, amikor nyikordult az ajtó, és beosont hét kisfiú. Egymás kezét szorongatták, arcuk maszatos volt a könnyektől.
Értetlenül bámultunk a kis csoportra. Később tudtuk meg, hogy korábbi intézetük lakhatatlanná vált, ezért a gyerekeket szétszórták az országban.
– Hét új száj a szaloncukorra – méltatlankodott Dugó, mire az egyik kisfiú sírni kezdett.
– Síró-pityogó, intézetbe nem való – gúnyolódtak a többiek, én meg kikaptam Lapaj kezéből egy cukrot, és a bőgőmasina szájába nyomtam.
– Törődjetek a saját dolgotokkal! – vetettem oda, s mivel idősebb voltam, nem mertek szájalni velem.
– Hófehérke és a hét törpe! – kiáltott fel Lapaj, és a röhögés végighullámzott a termen.
A csúfnév örökre rajtunk maradt. Eleinte bosszantott, szétcsaptam a gúnyolódók között, végül elfogadtam, és meg is feledkeztem a fiúk igazi nevéről. Tudorral, Vidorral és a többiekkel egy életre szóló barátságot kötöttünk.
Lapaj még jó sokáig szórakozott velem, idővel rájöttem, hogy csak a figyelmemre vágyik.
– Hófehérke, mikor jön érted a herceg? – piszkált, de én tudtam, a hercegek nem ilyen helyeken keresik párjukat.
Számomra egy anya vagy egy apa is megtette volna, de túl idős voltam az örökbefogadáshoz, meg hát a bőröm színe sem volt igazán hófehér.
Amikor nagykorú lettem, elhagytam az intézetet. Ápolónőként dolgoztam a közeli kórházban, a nővérszálláson húztam meg magam, onnan követtem a srácok sorsát. Néhány év múlva a fiúk is kirepültek az otthonból, saját lábukra álltak, mi meg Lapajjal összekötöttük az életünket.
A sors nem áldott meg gyermekkel, mégis boldogok voltunk. Az évek észrevétlenül múltak, s mire felocsúdtunk, két barázdált arc nézett vissza a tükörből.
Egy reggel Lapaj nem ébredt fel; azzal, a jól ismert, gunyoros mosolyával a szája szögletében búcsúzott. Rengetegen kísérték utolsó útjára, hat fiú cipelte koporsóját.
Csak Tudor hiányzott a temetésről.
*
A legokosabb kisfiú volt az otthonban. A szülei büszkék lettek volna rá, ha azon, a végzetes napon egy részegen száguldozó sofőr nem találta volna viccesnek a forgalommal szemben felhajtani a sztrádára.
Tudornak sikerült az, amiben csak kevesen reménykedtünk: egyetemi diplomát szerzett.
Fortuna obesse nulli contenta est semel – a balsors néha nem éri be egyetlen csapással. Egy viharos estén Tudor várandós felesége és kisfia nem ért haza a születésnapi partira. Villámlás, kidőlt fa – és barátunk élete egy pillanat alatt kettétört.
Kemény munkával épített családi házuk padlásán akasztotta fel magát.
*
Vidor volt a legviccesebb kisfiú az intézetben. A nehézségek sosem szegték kedvét. Artista szülei elváltak, új családot alapítottak, a gyermeket pedig egyikük sem akarta befogadni. A kisfiú mégis megingathatatlanul hitt abban, hogy rokonai érte jönnek, és életük visszatér a régi kerékvágásba. Tréfás kedvét és pozitív életszemléletét felnőttként is megőrizte.
– Aztán nehogy a műtőasztalon felejtsen! – kacsintott a holtfáradt sebészre, mielőtt végleg álomba merült egy rutinbeavatkozás során. Családja sosem tudta meg, hogy mi okozta a halálát.
*
Szundi, az örökké álmos kisfiú felnőttként mozgalmas életet élt. Imádta a focit, addig járt válogatásról válogatásra, amíg egy edző fel nem figyelt a tehetségére. Nagy sztárrá válhatott volna, de képtelen volt megbirkózni a könnyen jött sikerrel. Gyönyörű felesége és ikerfiai sem tudták rávenni, hogy végleg szakítson az itallal és a drogokkal.
Először a csapatból tették ki, majd a családi házból. Lapajjal egyszer befogadtuk, de pár nap után távozott – a televíziónkkal. Megjárta a börtönt és a rehabilitációt, mielőtt – szándékosan vagy véletlenül – kilépett egy panelház hatodik emeleti ablakán.
*
Kuka nem tudott vagy nem akart beszélni, így sosem derült ki, hogy milyen traumák érték kiskorában. Ragaszkodott hozzám, a nyomomban járt, nem zavarta, ha anyámasszony katonájának csúfolják. Amikor elhagytam az otthont, futó csókot lehelt az arcomra. Ez volt az első és az utolsó csók az életében.
Magányosan élt, az emberek helyett a könyvek társaságát választotta. Egy, bontásra ítélt könyvtárban érezte csak jól magát. Amikor az épületet kiürítették, legkedvesebb könyveit eldugva megbújt a pincében. A kis herceget szorította magához, így találták meg a földre hullott téglák alatt.
*
Morgó már kiskorában is teherként tekintett az életre. Az otthonban nem sok dolognak örülhettünk, mégis a többség a legnyomorúságosabb pillanatban is próbálta meglelni gyermeki léte örömmorzsáit.
Morgó azonban mindent bosszantó dologként élt meg. A nyár izzasztóan meleg volt, a tél velőtrázóan hideg. A spenótot méregzöldnek találta, a paradicsomlevest vérvörösnek. A karácsony hamar elmúlt, húsvétig pedig kibírhatatlanul sokat kellett várni.
Felnőttként sem tudta levetkőzni rossz tulajdonságait: munkahelyről munkahelyre, albérletből albérletbe vándorolt. Egy kiskocsmában érte a halál, ahol szóvá tette, hogy szálkát talált a filézett halban. A bepanaszolt szálkák a torkán akadtak, és senki sem sietett az örökké zsörtölődő vendég segítségére.
*
Ha Hapcira gondolok, két dolog jut eszembe: mindenre allergiás volt, és tántoríthatatlan igazságérzettel rendelkezett. A reggeli szellőztetést, a portalanítást, a tavaszi virágnyílást vagy a nyári kaszálást a kisfiú hangos trombitálása kísérte, a többiek pedig gurultak a nevetéstől.
Felnőttként maga mögött hagyta az allergiát, az igazságért folytatott küzdelmét azonban sosem. Elkötelezett jogvédőként próbált segíteni az elesetteknek. Egy nap még az úttesten is keresztbe feküdt, csak hogy megakadályozza egy jogtalanul kisajátított ház lebontását. A markológép vezetője kétségbeesetten fékezett, de elkésett.
*
Szende volt a legkedvesebb közülük. Az angyalarcú kisfiút mindenki szerette, sosem panaszkodott, s ha valahol feltűnt, mindjárt kisütött a nap. Az otthonban maradt nevelőként, és ahol csak megjelent, az árvák elfelejtettek sírni.
Egy nap aztán késsel a kezében hadonászva rohangálni kezdett a folyosón, hogy megvédje a gyerekeket a láthatatlan támadóktól. A kiérkező rendőrök azonnal a pszichiátriára szállították. Tudathasadás, pletykálták, de a valóságot nem tudtuk meg, mert az intézet zárt falai közül semmi nem szivároghatott ki.
*
Lapaj és a fiúk halála után magamra maradtam. Egy otthonban kezdődött az életem, és egy másikban fejeződik be. Nem bánom, mert itt legalább nem vagyok egyedül. Sok mindent elvesztettem, csak az emlékeim maradtak, de azok úgy röppennek szét, mint a riadt verebek, ha kenyérgalacsint hajítunk közéjük.
Le kellett írnom a történeteimet, hogy velem legyenek akkor is, amikor a feledés végleg megfoszt a múltamtól. Remélem, mindig lesz valaki, aki felolvassa nekem.
***
– Látom, elfáradt, Lili néni. Mára befejezzük, de holnap folytatjuk a felolvasást. Most pedig pihenjen, jó éjszakát, szép álmokat!
Készült Presser Gábor – Adamis Anna: Mi is leszünk szenilisek c. műve alapján.
(https://songbook.hu/lyrics/71611/mi-is-leszunk-szenilisek)
