Kazai Ágnes: Kalapos legényke

Emma izgatottan lépett be a művelődési ház ajtaján. Még sosem járt kiállításon. Rajongott a festményekért, de eddig csak albumokban gyönyörködhetett bennük. Amióta meghallotta, hogy a városukból külföldre származott festőművész alkotásait bemutató tárlat nyílik hamarosan, számolta a hátralévő napokat.
A kiállítás lenyűgözte. Többször végigjárta a termeket, valamennyi festményről fotót akart készíteni, hogy az élmény örökre vele maradjon. Szülei megkönnyebbülésére, a kiállításon nem lehetett fényképezni, cserébe a kislány születésnapjára a művész munkásságáról szóló albumot kapott. Édesanyja büszke volt rá, hogy a manapság divatos csecsebecsék helyett ilyen komoly ajándékot választott magának.
A kiállítás után Emma első útja Béla bácsihoz vezetett. Az idős ember korábban a szomszédban lakott, és évekig egyfajta pótnagypapa-szerepet töltött be a gyermek életében. Nemcsak írni, olvasni tanította a kislányt, a művészetek iránti szenvedélyét is átadta neki. A festményekről, szobrokról szóló előadásait Emma nagy lelkesedéssel fogadta.
Béla bácsi egy ideje idősotthonban lakott. Nehezen látta el magát, gondolatai is el-elkalandoztak, nem maradhatott egyedül. Történetei a múltról és jelenről azonban mindig nagy hatással voltak a kislányra.
Az öreg figyelmesen hallgatta Emma csapongó elbeszélését a kiállításról, majd megigazította szemüvegét, és lapozni kezdte az albumot. Hirtelen megremegett a keze, elcsuklott a hangja, és könnybe lábadt szemmel bámult az egyik képre. A kislány ijedten nézett rá, a pillanatnyi csöndre a szülők is felfigyeltek.
– Ez a kép … a Kalapos legényke … engem ábrázol … Ernő festette … a barátom. Tízéves lehettem, amikor a kép készült. Hogy is mondta? Ilyen furcsa kalapkát még nem látott, ezt meg kell örökítenie. Az a kis kalap megvan valahol. 1944 tavasza volt, tisztán emlékszem … – mondta halkan, és gondolatai már a távoli múltban jártak.
1944 tavasza volt. Az időjárás nem akart búcsúzni a téltől, közben a nyár közeledett. Hűvös, szürke időre ébredtek aznap az emberek, az eső megállás nélkül esett. A többszáz fős menet elcsigázottan vonult a kisváros főutcáján. Öregek, asszonyok, gyermekek, betegek. A fiatal, erős férfiakat már korábban elvitték. Az idősek reményvesztetten, a gyermekek rémülten meneteltek a sorban, az anyák igyekeztek lelket önteni beléjük, bár nehezen találták a máskor oly édes, nyugtató szavakat.
Az emberek kevés holmit vihettek magukkal, a parancs hirtelen jött és szigorú volt. A szomorú csoport a vasútállomás felé tartott. Az utca két oldalán a városka lakói szemlélődtek, néhányan szemlesütve, szégyenkezve, tehetetlenül. Egy-két kárörvendő arc is felbukkant a tömegben, de a némán nézelődők nagyobb része érzelemmentes maradt, közönyösen bámulták az állomás felé haladókat.
Az utca végén egy csillogó autómobil várakozott gazdájára. Akkoriban kevés ilyen, különleges darabot lehetett látni a településen. A kocsi sofőrje széles mozdulatokkal integetett egy jól öltözött fiatalúrnak. Az ifjú a város leggazdagabb családjából származott, apja jól menő ügyvédi praxisa mellett képviselő és egy hatalmas szőlőbirtok tulajdonosa volt. Egyetlen gyermeke előtt minden ajtó nyitva állt.
A tehetséges fiatalember jogi és gazdaságtudományi képzettséget szerzett édesapja kérésének megfelelően, de egyik sem érdekelte igazán. A művészetek szeretetét korán elhalt anyjától örökölte, és az apja nem volt képes megtagadni tőle, hogy szenvedélyének élhessen. Ernő hosszú időt töltött Svájcban, az ottani modern festészet úttörőjének tartott Cuno Amietnél vendégeskedett. Amiet oschwandi házában nemcsak saját alkotói tehetségét tökéletesítette, hanem találkozott a kor haladó művészeivel, akik nagy hatást gyakoroltak gondolkodására.
A fiatalúr nehéz szívvel hagyta el a béke szigetének számító országot, de jönnie kellett, mert apja betegeskedett. A hosszú távollét után, félve lépett szülőföldjére. Bár családjával rendszeresen levelet váltott, pontosan nem tudta, mi vár rá itthon.
A vonatról leszállva, meglátta a néma menetet. Arcára döbbenet ült ki, keze ökölbe szorult, a csendőrökkel azonban nem mert szembeszállni. Közülük néhányan személyesen ismerték, s kakastollas kalapjuk megemelésével lelkesen üdvözölték.
Ernő fejét leszegve, az autómobil felé ballagott, a sofőr már nyitotta az ajtót, de ekkor észrevette a barna kalapos kisfiút a menet szélén. Édesanyja nagy batyut cipelt, a két kisebb gyermek karjaiba kapaszkodott. A fiúnak már nem jutott anyai kéz, holmiját egy kopott bőröndben vitte, s próbálta visszatartani könnyeit. Amikor édesapját elhurcolták, megígérte, hogy vigyáz a többiekre, hiszen ő maradt az egyetlen férfi a családban.
A következő pillanatban váratlan dolog történt. Ernő a kisfiúhoz lépett, pofonvágta, majd karjánál fogva kirángatta a sorból, és a kocsi felé taszigálta.
– Mi a csudát keresel itt, Béla? Megint meglógtál? Ha szétszéledt a nyáj, levonom a kárunkat apád béréből. Mihaszna, semmirekellő gyerek vagy, a szüleid nem győznek szégyenkezni miattad. Lódulj az autóba, később számolunk! A béresünk fia – magyarázta a megrökönyödött közönségnek – lusta fajta, sosem akar dolgozni. Nem tudom, apám miért tűri még meg a háznál.
Mielőtt bárki szóhoz juthatott volna, belökte a fiút a kocsiba, és intett a sofőrnek. Az anya először fel sem fogta a történteket, majd, amikor megértette, könnyek között, de hálásan pillantott az ismeretlenre.
Az autóban a kisfiú zokogva kiabálta, hogy tévedés történt, őt Samunak hívják, nem Bélának, és vissza akar menni a családjához. Még túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja, az idegen megmentette az életét. Ernő egy ideig a család félreeső tanyáján bújtatta a gyermeket, majd svájci kapcsolatait felhasználva, egy védett házban helyezte el. A kisfiú szerencsés volt, megmenekült, de rokonait sosem látta viszont.
A háború után nehéz évek következtek Ernő számára. A valaha gazdag és befolyásos családot az új rendszer osztályidegennek minősítette, birtokától, vagyonától megfosztotta, majd kitelepítette. Amikor, az ötvenes évek elején Béla végre a nyomára jutott, alig ismerte meg barátját. A mindig életvidám, tettvággyal teli fiatalember csak árnyéka volt önmagának. Az ifjúsági mozgalomban aktivistaként dolgozó fiú valamennyi kapcsolatát felhasználva, igyekezett segíteni neki. Elérte, hogy Ernő családja Svájcba távozhasson. Kemény árat fizettek érte, sosem térhettek vissza szülőhazájukba.
– Ekkor láttam őt utoljára – csuklott el ismét Béla bácsi hangja. – Hivatalosan senkivel nem tarthatott kapcsolatot. Nem is sejted, milyen idők jártak. Nem volt internet, mobiltelefon, sokan évekig nem hallottak külföldre távozott barátaikról, rokonaikról. Titokban azért leveleztünk, mint a kémregényekben. Más néven, más címen, postán maradó küldemények formájában. Ernő sorsa külföldön jobbra fordult. Elismert festő lett, képei híres galériákba, magángyűjteményekbe kerültek. Végre kijutottam én is Svájcba, de már nem találkozhattunk. Utolsó levelében azt írta: „a Kalapos legényke téged illett, neked küldöm, örökké tartó barátságunk zálogaként”. Sosem derült ki, mi lett a képpel, és most, hatvan év után, felbukkant egy kiállításon. A háborúban elveszítettem a családomat, a békében a barátomat, semmim nem maradt, csak ez a festmény. Jó helyre került, az emberek sokáig emlékeznek majd az alkotójára, és találgatják, ki is volt az a kisfiú a képen.
Emma szülei hitték is, meg nem is a meglepő történetet. A kislány öreg barátja egy hónap múlva csendben távozott. A temetés után a család egy kopott bőröndöt kapott az idősotthontól, benne néhány fényképpel meg egy fura, kis barna kalappal. Az ügyetlen gyermekkéz egyetlen szót hímzett bele: Samu