Andrew az angliai Bristolban látta meg a napvilágot. Készítője, Peter munkáit nemcsak a szigetországban ismerték az emberek; babái, állatfigurái, apró bútorai eljutottak a világ számos részére. A játékmackó minden, eddigi alkotásánál jobban sikerült. Nem véletlenül, mivel a fiatalember születendő kisfiának, az oly, nagy szeretettel várt Andrewnak szánta.
Peter mester nagy becsben tartotta a medvét, naponta fésülte selymes bundáját, fényesítette barna gyöngyszemeit. A mackó kis, ezüstláncon lógó névtáblát is kapott, amelybe az ifjú apuka saját kezűleg véste az Andrew nevet. Felesége, a magyar származású, szőke Mária elnézően mosolygott buzgóságán, mondván, másfél év is eltelik majd, amíg a csöppnyi gyermek kezében tudja tartani a játékot.
A gyerekszobában minden készen állt a csecsemő érkezésére. Andrew kissé neheztelve vette tudomásul, hogy nem kerülhet a kisfiú ágyába, így orrát a rácsok közé dugva várta, hogy végre őrizhesse a kisbaba álmát.
A mackó sosem találkozott a gyermekkel. Egy nap arra lett figyelmes, hogy a kórházból hazatérő, kisírt szemű Mária halovány alakja elsuhan a gyerekszoba mellett, majd, amikor Peter tehetetlen haragjában a falat ütötte öklével, reszketve próbált minél kisebbre összekuporodni. Napokig ült a besötétített szobában, anélkül, hogy valaki szólt volna hozzá. Amikor végre kinyílt az ajtó, csalódottan vette tudomásul, hogy Peter helyett csak Thomas, a mester segédje érkezett meg, hogy összecsomagolja a játékokat és a babaholmikat.
Andrew egy nagy, fekete zsákba került és borzasztóan félt. Szíve a torkában dobogott, s nem győzte könnyeit nyelni. Ezerszer végiggondolta életét, de nem jött rá, hogy mivel bánthatta meg a kedves házaspárt.
Hosszú napokat töltött a zsákban, más játékokkal összezárva. A többiek talán még nála is rosszabbul viselték a bizonytalanságot, így nem lelhetett vígaszra náluk. Néha idegen emberek hangját hallotta, rossz utakon zötykölődött, érezte, hogy cipelik, dobálják. Már senki nem becézte, nem fésülte porosodó bundáját, nem törölte könnyáztatta szemeit. Mancsával néha megérintette nyakláncát, abban bízva, hogy az apró ékszer visszavezeti majd Peterhez és Máriához.
Az utazásnak egyszer vége lett, a zsákok földre kerültek. Andrew orrát fenyőillat csapta meg. Hangját elfojtva, halkan brummogott örömében, hiszen Peter műhelyében már sokszor érezte ezt az illatot. Amikor végre kibújt a csomagolásból, rájött, hogy tévedett.
Egy nagy terem közepén feldíszített karácsonyfa állt, a játékokat alatta helyezték el. Andrew mindenfelé gyermekeket látott, akik megilletődötten vették körül a fát és az ajándékokat. Pár perc múlva a fiúk már boldogan szorították magukhoz a kisvonatokat, repülőket, robotokat, a lányok pedig alig tudtak választani a sok szép baba közül.
A mackót sem váratták sokáig, egy ötévesforma kislány szaladt oda hozzá, és nyomban a karjába kapta.
– Andrewnak hívják – olvasta el a névtáblát mosolyogva egy idősebb nevelő – majdnem úgy mint téged, Andikám.
– Endlu, Endlu – ízlelgette az idegen hangzású nevet a kislány.
Így történt, hogy az angliai Andrew egy magyar gyermek elválaszthatatlan társa lett.
Teltek-múltak a hónapok, a medve bundája – bár naponta fésülték – kicsit megkopott, és talán a szeme sem csillogott annyira, mint régen. Szíve néha sajgott, amikor Peterre, Máriára és a kis Andrewra gondolt. Remélte, hogy a kisfiú biztonságban van abban, a messzi, láthatatlan világban, ahová Andrea szülei is távoztak.
Egy nap nagy sürgés-forgásra ébredt. Hunyorogva felnézett; Andi riadtan állt az ágy mellett, szőke fürtjei idegesen repkedtek a levegőben.
– Sietnünk kell – kapta ki az ágyból – jönnek az új szüleim.
Andrew egy szót sem értett az egészből, de igencsak megrémült. Összekucorodott, mint akkor, azon a szörnyű napon. Orrában érezte a fekete zsák poros, hideg leheletét.
A vendégszoba közepén álltak, a kislány ünneplő ruhában, szemlesütve bámulta lakkcipőjét. Ijedtségében úgy szorította a medvét, ahogy annak még a lélegzete is elállt.
– Andrew – szólalt meg egy ismerős férfihang.
– Andrew – suttogta a női hang –, hát te meg hogy kerülsz ide?
– Andlea, nem Endlu – hüppögte félénken a kislány – Andleának hívnak, nem Endlunak.
Percekig csend ült a teremre. A játékmackó moccanni sem mert, félt, hogy felébred, s akkor vége a hihetetlen álomnak. A kislány idegesen toporgott, szemét a földre szegezte. A nevelők zavartan köhintettek.
Végül Peter törte meg a csendet. Széles mosollyal az arcán, átölelte Máriát, majd felkapta Andreát és a medvét. Ők négyen hosszú percekig álltak így, összekapaszkodva, mintha soha többé nem akarnák elengedni egymást.

További bejegyzések
VI. Jobbágyi Kortárs Művészeti Fesztivál
február 10, 2025
Az ePUB VERSESKÖTET ALKOTÓI NÉVSORA
február 5, 2025
Az ePUB VERSESKÖTET PÁLYÁZAT LEZÁRÁSA
február 2, 2025
FEBRUÁRI PÁLYÁZAT
február 1, 2025