Késő este volt. A máskor nyüzsgő, élettel teli szerkesztőségben csend honolt. Az egyik szoba résre nyílt ajtaján fény szűrődött ki. Az ügyeletes szerkesztő épp végzett a munkával, a cikkek készen várták holnapi megjelenésület.
A férfi fáradtan, szemeit dörzsölve, hátradőlt a székében. Néhány, jóleső vállkörzés és ujjropogtatás után még egy pillantást vetett a képernyőre, majd mentette az anyagot. Kikapcsolta a számítógépet, rendezte az asztalon fekvő papírhalmokat. A gép zümmögött kicsit, majd egy kattintással kikapcsolt, s a monitor elsötétült. A szerkesztő magához vette aktatáskáját, hanyagul a vállára dobta kabátját, és halkan becsukta az ajtót.
A földszinten biccentett a portásnak, aki alig észlelte távozását, elmerült a meccs izgalmaiban. A szerkesztő azon volt, hogy megkérdezi a mérkőzés eredményét, de az otthon gőzölgő húsleves gondolata eltérítette szándékától. Gyors léptekkel sietett a ház előtt várakozó gépkocsijához.
A portáson kívül csak a takarítónő tartózkodott az épületben. A munka nagy részével végzett, a szemetesszákok összekötve, szigorú rendben várakoztak a folyosó végén. Az ügyeletes szobájában áporodott, dohányfüsttel teli levegő várta. Fejét rosszallóan megrázta, és kitárta az ablakot. A fagyos, decemberi levegő gyorsan átjárta a kis helyiséget. A házban tilos volt a dohányzás, de a szerkesztő titokban, rendre megszegte a szabályokat.
„Legalább kinyitná az ablakot”, zsörtölődött az asszony, de tudta, az idős férfi szokásain úgysem tud változtatni. A kisszekrény háta mögött szokás szerint megtalálta a hamutartót, az elnyomott csikkeket egy pillanat alatt elnyelte a szemetesszák. Ha időnként találkoztak, a szerkesztő némi bűnbánatot tettetve, biccentett felé, engedetlensége kettőjük titka maradt.
Az asszony kedvelte a szerkesztőt, aki közel annyi ideje dolgozott itt, mint ő. Fiatal korában végigjárta a ranglétrát, majd évekig vezette a szerkesztőséget. „Az ő idejében minden más volt”, gondolta az asszony, de nem sokáig merenghetett, be kellett fejeznie a munkát. Ha lekési a buszt, egy órát várhat az utolsó járatra.
Sietősen porszívózott, törölgette a bútorokat. A papírokhoz nem nyúlt, az asztalok tiltott területnek számítottak a szerkesztőségben. Némelyiken katonás rend uralkodott, másokon teljes összevisszaság.
Becsukta az ablakot, s mindenütt gyors terepszemlét tartott. A monitorok sötét szemmel néztek a semmibe, és ma végre egyetlen vízforraló, kávéfőző sem maradt bedugva. „Lassan az újak is megtanulják a rendet”, nyugtázta elégedetten. Sosem tette szóvá a problémákat, inkább papírra vetette. „Biztos az üzemeltetésről üzenget valaki”, találgatták másnap a munkatársak.
„El kéne érni, hogy néha elmosogassanak maguk után”, morgolódott az asszony, „itt az ideje, hogy a kollégák újabb üzenetet kapjanak”.
Miután mindent rendben talált, elzárta a takarítóeszközöket, levitte a szemeteszsákokat. Felkapta csizmáját, kabátját, fejébe húzta kucsmáját, boldog karácsonyt kívánt a portásnak, és a nehéz vasajtó már zárult is mögötte. A szerkesztőség nem áll le, az ügyeletesek dolgoznak az ünnepek alatt is. Karácsony másnapján majd bejön, s mindent rendbe tesz, de addig két, csodálatos nap vár rá Olivérrel.
Hideg volt kint, igazi karácsonyi idő, tegnap még a hó is esett.
Hogy örülhetnek a gyerekek!
Milyen lelkesek voltak annak idején ők is! Böskével és Jocóval alig várták, hogy véget érjen az iskola, rohantak hógolyózni, hóembert építeni. Böske még a szomszéd seprőjét is elcsórta, kapott is anyától érte.
Olivér is imádta a havat, eleinte még az óvodába és a kisiskolába is szánkón kellett vinni. Mikor nagyobb lett, már szégyellte a szánkózást, síelni akart, mint a többiek az iskolában, de nekik nem tellett ilyen, drága mulatságra.
Ahogy felidézte az emlékeket, nem is érzékelte az idő múlását. Mindig korábban érkezett a megállóba, nehogy a busz megtréfálja. Húsz perc is eltelhetett, ezért visszakéredzkedett az épületbe. A portás kelletlenül nyitott ajtót, de azért segített utánanézni a késésnek. A busz megcsúszott az úton, a járat kimaradt, egy óra múlva tán megérkezik az utolsó jármű.
A portás nem tessékelte be a kis fülkébe, így leült a folyosón. Jól átfázott a hidegben, fáradt volt és elcsigázott. Nem vette le a kabátját, elgémberedett ujjait mozgatta a csizmában. Ha végre hazaér, jól megpakolja a kályhát, s azonnal ágyba bújik. Szerencsére már mindent megvásárolt az ünnepre, a sütést pedig reggelre tervezte. Olivér imádja a frissen sült bejgli illatát. Csak azt sajnálta, hogy lemaradt a Zeffirelli-filmről; a Napfivér, Holdnővér volt apa kedvence.
Filmnézés apával, milyen régen is volt, vagy ötven éve. Apa tanította mindenre, íráskészségét is tőle örökölte. Kislányként sokat járt a szerkesztőségben és a nyomdában. Szerette a frissen nyomott újság illatát. Bolondos fejjel nyomdász akart lenni, majd újságíró. Tehetséges volt, apa bíztatta, de halálával a lány álmai is szertefoszlottak.
Anyja a férfi nyakas természetét, az igazságba vetett, megingathatatlan hitét okolta a tragédiáért. „Apátok az újság miatt hagyott itt minket”, ismételgette. „Miattad hagyott itt minket”, válaszolta dacosan Böske. „Apa az újsággal, te a pohárral kötötted össze az életed”, kontrázott Jocó, s mindketten a fáskamrában töltötték az éjszakát. Először a fiú lépett le otthonról, nemsokára a nővére is követte.
Egyedül maradt anyával, lelkében már rég kihűlt a gyermeki szeretet, mégis lelkiismeretesen ápolta a folyamatosan leépülő asszonyt. Otthagyta az iskolát, kellett a pénz, az írás megmaradt titkos álomnak. Megfogadta, hogy később, munka mellett befejezi a középiskolát, és utána, valamikor, ki tudja, talán az újságíró-iskola is szóba jöhet.
Az iskola helyett Gyuszi érkezett és vele a boldogság ígérete. A férfi volt első és utolsó szerelme, de odaadása kevésnek bizonyult. Gyuszi nem akart lemondani a szabad életről, a meccsekről, sörözésekről, haverokról és a lányokról. Egyre kevesebb időt töltött a sivár szoba-konyhában, ahonnan a falakba ivódott penész- és ételszagot a legkitartóbb takarítással sem lehetett kiűzni.
Olivér születése sem kötötte össze a családot; egy hűvös, októberi napon a férfi üzenet nélkül eltűnt az életükből. Az asszony mégsem gondolt rá keserű szívvel, hiszen élete legszebb ajándékát kapta tőle, a fiát.
Olivér apja természetét örökölte. A tanulás helyett szabadságra vágyott, utazni akart, világot látni. Csak egy dolog érdekelte komolyan, a főzés; különleges ízekkel akarta elvarázsolni a világot.
Az anya vegyes érzelmekkel fogadta fia választását, hiszen oly sokszor képzelte el Olivért a katedra mögött, talárban vagy sztetoszkóppal a nyakában. „A szakácsművészet is művészet”, győzködte magát, „csak az számít, hogy a fiú boldog legyen.”
Olivér elvégezte a szakácsiskolát; a kis büfét családias vendéglő majd elegáns étterem követte. Az asszony igencsak büszke volt fiára. Még ma is emlékszik a napra, amikor karácsonyi vacsorára hívta abba, a híres-neves étterembe.
A hely gyönyörű volt, csupa fény és csillogás, fenyő- és parfümillat. Aggodalmasan nézett körül, öltözéke szegényesnek tűnt e környezetben. Félelme feleslegesnek bizonyult, a konyhába mentek, ahol csak a személyzet vacsorázott. Kedvességük és a finom étel sem tudta feledtetni az anya csalódottságát.
Többet nem ment karácsonyi vacsorára, és Olivér sem erőltette a közös programokat. Nagy elhatározásra készült, s amikor egy nap lelkendezve berobbant a lakásba, az asszony megértette, életük többé már nem lesz a régi.
Tengerjáró hajó, külföldi vendégek, bálterem zenekarral, medence, teniszpálya, s ki tudja még mi minden hangzott el azon az estén, amikor a fiú szinte levegővétel nélkül sorolta új élete díszleteit. Olivér megvalósította álmait, s az anya magára maradt.
A fiú eleinte sokszor telefonált, és ő hosszú levelekben számolt be a körülötte történtekről. Később a hívásokat felváltották az üzenetek, amelyek idővel rövidebbek lettek, de az anyát a legkisebb hír is örömmel töltötte el.
Minden évben nagy izgalommal készült a karácsonyi ünnepekre, hiszen ilyenkor láthatta a fiát. Több helyen vállalt takarítást, újítgatta a kis szoba-konyhát, hogy ne kelljen szégyenkeznie a jobb környezethez szokott fiú előtt.
Hetekig töprengett az ajándékokon, hiszen már alig ismerte gyermekét. Olivér rendre megmosolyogta a kapott könyveket, cd-ket, ruhaneműket. Az anya egy nagytakarítás során találta meg ajándékait az ágyneműtartóban gondosan elrejtve.
Annyira elmerült a múltidézésben, hogy majdnem lekéste az utolsó buszt. Amikor hazaért, ágyba bújt, és a boldog holnap ígéretével hajtotta álomra fejét.
Másnap korán felkelt, hogy időben nekilásson a bejglisütésnek. Olivér üzenete várta és egy fotó a tengerpartról, amelyen a fiú egy jókedvű társaság közepén, nevetve emeli magasba a pezsgős poharat.
„Nemsokára találkozunk, addig is szép ünnepeket anya, szeretlek”, olvasta újra meg újra a levelet, amíg a könnycseppek el nem homályosították látását.