Kazai Ágnes: A körömművész

A szalonba lépve a külvilág zajai elcsitultak A sarokban ébenfekete zongora állt; billentyűit oly finoman érintette a művész, hogy az előcsalt dallamok inkább andalították, semmint zavarták az elegáns vendégeket.
A gazdag hölgyek halk beszélgetése lágy duruzsolásként hangzott a teremben. Néha egy-egy porceláncsésze csilingelése törte meg a csendet, mintha gyöngyszemek koppantak volna a márványpadlón. Az inas halk léptekkel járult a várakozók elé, ezüsttálcáján francia aprósüteményeket, bonbonokat, lekvárral díszített linzerkarikákat és vaníliás-mandulás kifliket kínált.
A szalon ragyogott, a kristálycsillárokból áradó fénysugarak lágyan táncoltak a halványzöld, púderrózsaszín falakon és az ólombetétes üvegablakokon. A mennyezetet falfestmények díszítették; a liliomok, íriszek és pipacsok vékony szárakon kanyarogtak, mintha a természet maga hajolt volna be a terembe. A falak mellett aranyozott keretű tükrök álltak, hatalmas szemekkel tekintve a látogatókra.
A belső térben finom rózsaillat úszott, keveredve a várakozók parfümjeivel. A fekete fátylat viselő hölgy levendulaillatú volt, ujjáról hiányzott a gyűrű, helyén csupán halovány vonal maradt. A fiatal nőből rózsaillat áradt, üde, de nem hivalkodó, olyan, amit az ember sokáig nem feled. Az örökké harmincas, ibolyaillatú asszony türelmesen várt sorára, mint aki hosszú évek óta hozzászokott az idő múlásához.
Az asztalok aranyszegélyes márványlapjai hűvösen csillogtak, a polcokon apró üvegcsék álltak. A különleges lakkok – a rubinvöröstől a gyöngyházfehérig – katonás rendben sorakoztak, hogy megvalósítsák a vendégek legmerészebb vágyait. Az fiolák mellett finoman faragott, puha szőrű ecsetek, ezüstösen csillogó ollók, reszelők pihentek, nyelükön apró kövek csillogtak.
Itt minden tökéletes volt, e helyen még az idő is lelassult: nem múlt, csak elidőzött. A szalon nem csupán egy hely volt, ahol a körmök életre keltek, hanem egy szentély, ahol látogatók felidézhették életük legszebb pillanatait.
Anna keze könnyedén siklott az ápolt körmök fölött, az apró reszelők, ecsetek újra meg újra táncra keltek. Minden egyes simítás és ecsetvonás új formákkal és színekkel ékesítette a márványasztalkákon türelmesen fekvő kézfejeket.
A lány halványkék selyemruhája könnyed volt és elegáns, finoman omlott alá, mintha viselőjét víz ölelte volna körül. Sötétbarna haját gondosan kontyba tűzte, a gyöngyház fényű hajfésűk egyetlen hullámot sem hagytak elkóborolni.
Mozdulatait kecsesség és magabiztosság kísérte. Visszatérő vendégei ragaszkodtak hozzá, tudták, hogy keze nyomán művészi alkotások születnek. Híres arisztokraták, újgazdag kereskedők, bankárok, ügyvédek feleségei, lányai csodálták tehetségét, varázslatos munkáit.
„Ne lazsálj!” – mordult fel a távolból egy durva, mégis ismerősnek tűnő hang, és valami hirtelen megváltozott. A fények elhalványultak, a zongorajáték a távolba kúszott, és Anna egy cserépkályhával fűtött, szegényes szobában találta magát. A falakon, amelyek már régen elfeledték a festék színét, elhalványult foltok mutatták, hol lógott valaha egy-egy szentkép.
A kristálycsillárok eltűntek, a mennyezetről egyetlen villanykörte lógott, amelynek fénye sárgásan, olykor hunyorogva reszketett. Egy régi petróleumlámpa világította meg a munkafelületet, láthatóvá téve a kampós lábujjakat, vastag bőrkeményedéseket és gyulladt bütyköket.
A szalon színes kavalkádját szürke egyhangúság váltotta fel. Az elegáns márványasztalok tovatűntek, helyüket fakó, repedezett fabútorok foglalták el. A rozoga asztalon kis dobozban kopott ollók, csípők, reszelők, elnyűtt ecsetek feküdtek. Mellette zománcos lavór, benne meleg víz, amit a pedikűrös a konyhából hozott, mert a szobai csap már hónapok óta csak hörgött, ha megnyitották.
A szoba levegőjében rózsaillat helyett kamilla, hintőpor, köröm- és bőrreszelék, meg filléres szappan szaga keveredett a doh és penész bűzével. Néha fémkupak kattant, a kiszabaduló aceton illata mélyen behatolt az orrokba. A vattapamacsokra olcsó lakk nyoma került. A lány úgy érezte, sosem szabadul a szagoktól, amelyek bőre részévé váltak.
A vendégek nem voltak se híresek, se gazdagok, csak fájós lábú asszonyok, akik sokszor életük nyomorúságát zúdították rá. E falak között a pedikűrös nem művész volt, legfeljebb gyógyító vagy néma hallgató; munkája nem a szépséget, hanem a megkönnyebbülést szolgálta. A körömművészt, akinek keze nyomán csodák születtek, senki sem látta meg benne.
A tulajdonos a sarokból figyelte a lány minden mozdulatát, nézte, hogy a keze megremeg-e munka közben. „Ne lazsálj!” – zördült rá ismét, s közben szúrós szemeivel szinte hátba döfte. Anna megrezzent, a szék megnyikordult alatta. Némán bólintott, és mélyebbre hajtotta fejét. Egyetlen zokszó, és máris az utcán találja magát. Csendben dolgozott. Keze lassan, óvatosan mozgott, nehogy fájdalmat okozzon a megállás nélkül siránkozó vendégnek, akit benőtt körmétől próbált megszabadítani.
A várónak nevezett szűk folyosón még két idős asszony üldögélt. Vastag pamutharisnyájuk a bokájukon tekergett. Egyikük tyúkszemeit dörzsölgette, a másik sajgó lábfejét masszírozta. E világ nem a szecesszió csipkéi között rejtőzött, itt minden az öregedésről, az elmúlásról, a túlélésről szólt.
Anna aznap estére különösen elfáradt. A tulajdonos folyton korholta: sok meleg vizet használt, hosszasan reszelt, simított, túl rövidre vágta a körmöket, így a vendég bizton nem tér vissza két hónapig.
Az utolsó ügyfél távozása után a lány leült a nyikorgó ágyra, lehunyta szemét, és hagyta, hogy a csend körülölelje. A szoba némaságába lassan egy távoli, halk zongorajáték dallama kúszott be. Anna a párnára hajtotta fejét, és arra gondolt, hogy néha egy álom is elég ahhoz, hogy tovább lehessen élni.