Keresés
Close this search box.

Katona Henriett: Sajnálom Uram, a menü elfogyott…

Dél körül járt az idő. Egy kisebb társasággal ebédeltem egy menüétteremben, amolyan kifőzde félében, mikor egy hatvan év körüli torzonborz alak lépett a helyiségbe. Hosszú, nyíratlan szakálla, bozontos haja, elnyűtt ruhái és kezében szorongatott műanyag szatyor messziről ordították, hogy hajléktalan.
Zavartan meredtem magam elé, és azon töprengtem, mit keres itt egy hajléktalan. A gondolataim tovább pörögtek, elképzelve, ahogy odajön hozzánk kéregetni. Hogyan fogok reagálni?
Az egyik pincér azonnal elé lépett, mintegy élő korlátot képezve közte és a pult között, megakadályozva ezzel, hogy a férfi közelebb jusson ahhoz a helyhez, ahol a kiszolgálás folyt.
– Segíthetek valamiben? – vetette oda olyan undorral az arcán, mintha egy leprás tévedt volna a királyi család ötórai teájára.
– Igen – hangzott a tétova válasz a torzonborz alak szájából, miközben zavartan körbepillantott. – Ebédelni szeretnék.
– Az megvan, hogy ez nem a hajléktalanszálló? – gúnyolódott a pincér.
– Van pénzem – válaszolta az öreg, közben egy marék aprópénzt halászott elő a zsebéből, amit kérges tenyerében rögtön el is kezdett számolgatni. – Nézze, nem ingyen akarom, fizetek érte, mint mindenki más. És elvitelre kérem – folytatta, szinte könyörögve az ételért.
– Sajnálom, Uram – közölte a pincér rezzenéstelen arccal a nyilvánvaló hazugságot, míg a kollégája a háttérben két tál gőzölgő levessel egyensúlyozott az asztalok között. – A menü elfogyott.
Az öreg tanácstalanul nézett maga elé és tökéletesen tisztában volt azzal, hogy – bár összekuporgatta az ételre valót – ma sem eszik meleg ételt. Az emberek tekintetét keresve lopva pillantott körbe, mintha valahol ott lapulna a megváltás, de mindenkinek pont sürgős üzenete érkezett, vagy lehunyt szemmel tömte magába az ebédjét. Én is pont így tettem.
Az öreg érkezését követő első gondolataim után, ahogy hallgattam a párbeszédet, hirtelen elöntött a szégyen.
Szégyelltem magamat, szégyelltem az ösztönös reakciómat és szégyelltem azt a társadalmat, amelyik megteremtette a helyzetet. Könnyeimmel küszködve kanalaztam a gőzölgő gulyást, de nem ment le a torkomon. Belülről sírtam, hangtalanul, hogy senki se vegye észre.
Mégsem tettem semmit. Nem álltam fel. Nem mentem oda a pulthoz, nem kértem elvitelre egy adagot, és nem adtam oda annak az öregnek. Nem mentem ki utána, hogy legalább ennyit tegyek érte. Pedig megtehettem volna.
Nem vagyok gazdag, de egy menü árát sokkal értelmetlenebb dolgokra is elköltöttem már. Tudom, milyen érzés éhezni.
Egyetemistaként gyakran volt benne részem, mikor napi három szikkadt zsemlére futotta. Üresen. Mindenféle felvágott meg flanc nélkül. Este vettem, mert akkor féláron adták. És most nem tettem semmit. Most sem tettem semmit.
Az öreg egy pillanatra a pincér szemébe nézett. Tekintetében ott volt minden ki nem mondott szó, minden elfojtott keserűség. Megszokta már, hogy semmibe veszik, hogy a társadalom számára annyit sem ér, mint egy rózsaszín ruhába bújtatott pudli. Mert azokat be lehet vinni az étterembe. Sőt egy kivert kutyánál is kevesebbet ér, mert azt ritkábban rúgják fel az utcán. Azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy ma is éhen marad. Tudta, hogy hiába van pénz a zsebében, neki sem az étel nem jár, se a kiszolgálás. Bár ez utóbbit bánta legkevésbé.
– A menü elfogyott – ismételte félig magában a pincér szavait, keserű iróniával a hangjában. – Akkor, minden jót kívánok maguknak, a viszont látásra!
Ezzel kibotorkált az ajtón. Az étterem nagy üvegablakán keresztül láttam, hogy odalép ahhoz a lompos kutyához, aki ki tudja mióta a társa a nélkülözésben. Az érméket gondosan egy zacskóba csúsztatta, talán jó lesz még valamire, mert itt nem sokra ment vele. A pénzzel nem lehet jóllakni. Ma ketten maradtak éhen.
Az étteremben meg vagy negyven nő és férfi fogyasztotta tovább az ebédjét, de ember egy sem. Mert az egyetlen, aki a helyiségben tartózkodott, percekkel ezelőtt távozott onnan.

További bejegyzések