Kategória: Zelenka Brigitta

(egy fotó apropóján) Aki belenéz a szépség fényébe, akit a varázsnyíl szíven talál, hol halk dallam a sejtés zenéje s békével bélelt takaró a táj,

Érzed-e még bőrödön a nyarat, a zsongón lebegő, fátyolfinom mámort, a menta fűszerét, s ha a szegfűillat néha hozzád ért, és Nap tüzével átfont? A

Emlékszel még a forró nyárra álomországnak kátyus útjain? Lángoltak mind a pocsolyák, tűzben égett a zápor is, bájoltak minket fenyvesek, gyantaillatú lett a szerelem, kezed

(millió rózsaszál…) Kibomlik mint egy rózsaszál, érzed, szívedig ér a dal, tágul a tér, s a kék madár öröm szárnyával betakar; úszik a hang, vérerekben

Csak a csend nyújtózik puhán a kerten, ritka ünnep, talán kegyelem. Kezemben toll, s hagyom, hadd gördüljön a gondolat érző szavakban a fehér-szűz lapon. A

Tárd ki karod, még mielőtt alkonyba roskad a nap, s a létcsapások nyomdokán csupán hóba írt jel marad utánunk, mint apró cinkenyom. Öleld át mind

Édesanyám vegyél ölbe, hadd öleljem nyakad körbe, buksi fejem oda hajtsam, két karod oltalom rajtam. Takarjál be illatoddal, zsongó hangod altatódal, ha az este szárnya

Gyönyörű kék szeme bánattal tele, könnyharmatos búja zokogó remény, gyűrt ruha fodrai egyik kezében, másikat esdeklőn kinyújtja felém. Keserves sírás az aprócska leány, piros rózsa-bánat

Csillagvirág, csupa csoda, fejecskéden napkorona, hová mereng szemed kékje, talán ki a virág-rétre? Vagy az ezüst csengő patak szökdécselve, ahogy halad, jut eszedbe, hátán ringó,

Flóra ujjong, kicsi madáj! s szaladna a rigó után, majd megtorpan apró lába, fehérpöttyös csizmácskába’, mert a madár, illa-berek, már a nyárfaágon lebeg, s kihívóan