Kategória: Zagyi G. Ilona

Forog a gömb a formázott életemmel, talán újra és újra… senki nem tudja, hányszor, meddig rohanok a végzetemmel. Kortalan lelkemnek ez hányadik útja. Nincs rá

Félelmet keltenek rivális elvek, hangsúly az üldözött anomálián. Nyomán a szenvedés, gyűlölet terjed, pellengérre állít, ha más az útirány. Csak csepp a gender a tengerben,

Hogyan mondjam el, hogy ne keltsek pánikot? A szíved alatt nőtt… hogy mivé, láthatod, óvott büszkeséged. Elköszönnek reggel foszlányok, férc-szavak, nincsen váró busz… szemtanúk fák,

Ahogy kezébe vette, elmosolyodott… Féltette, törölgette. A megsárgult papír foszlott, szakadozott, szinte még ma is érzem, mikor lapozok; a pipájába tömött dohány illatát, az ódon

Egyszer, ha elköszön a lelkem, vagy el sem, csak lelép a semmibe, magammal viszem azt, hogy szerettél. Nem tudni, mennyire hamar tűnnek el a lábnyomok,

Nem megfestett kép, nincs is vásznon, csak bennem élethű, s azt játszom, hogy él, megérintem. Tudom, hogy van s nincsen. Valóságszerű elképzelés. Kezemhez simul a

Már megszokottá vált, hisz naponta láttam a didergését a rongyos kis kabátban, az éhezését, az elkéklő ajkakat, szántam az embert, mi belőle megmaradt, de bosszantott

Anya Rózsákat rajzolok, százat… Grafit búsul, holt-remény. Könnyem áztat minden szálat, elmosódik feketém. Színek futnak fehér gyolcson, csenddé lett sors-tarkaság. Virágok a folyondáron, megélt napok,

Apám Nem volt nagyravágyó, sem mindent látó bölcs. Kérges tenyeréhez szelídült az erkölcs. Hétköznapok búját bohémsággal fedte, ami elnehezült, dallal derítette. Súlytalannak látszó, mosoly-arcú emlék…

Ahonnan nem várnád, kígyómarás. Terjed a rögtön ható mérge… így tűnik el a tiszta-szín égbolt, rá kiömlő tintafolt, hogy vége. Mintha kitépnék a szíved s