Kategória: Vernyik László

Kicsit megfogott engem ez a majd ötven év. Játszott velem, terelt és elaltatott. A szívem mélyén és a vastagbelemben cölöpökhöz kötött és kimért, mint hentes

Ott kint már térdig ér a félhomály. A sötét sunyin les rá a tájra. A józan elme várja, komponálj tiszta dallamot a görbe fákra. Firkászok

Még sötét van, a hajnal nem hasad. Hideg reggel vár csodára lelni! A parkban összerogyni kész a pad. Villanypóznákon varjak alszanak. S én elkezdek Hozzád

Ha kiestem a szádból, hang akarok lenni! Ha a világ megsebezne, jódos géz leszek! Ebből a nyárból nincsen hová menni. A toll a kezemben elnehezedne,

A pók hálóját szövi a sarokban, mikor a tivornyák zaja csendesül. Elnéptelenednek számban a dalok. Meddő szem búvik meg a rozsban, s angyalok Isten tüze

Majd ne vágjátok ki a fáimat! A rongyos kis füzetet se vessétek szemétre! Akadhat abban félkészen pár irat, pár csonka sor, amely a világot mérte.

Én megjelöltelek feromonnal! dalokkal, meg századokkal és sokkal többel, mint a joggal! Én örökre féltelek! …Aludnom kéne már, hajnalban kelek! Te tiszta méreg vagy, akár

Hitehagyott vagy! Egy cafatnyi hús vagy! Út szélen hagy a valóság! Mert túl nagy, itt, igen túl nagy a tahóság! Az emberek lisztért könyörögnek! Se

Töpreng az asztal szélén a pohár. Látja leesve tört szilánkjait. Mint éles pengévé csorbul széle, hol vízgyöngy táncolt a zuhanás előtt… Faforgács sír a fűrészgép

Jajveszékel a veteményes… Egy cipőtalp magától válik el Itt már a szűz lány se szemérmes, de mi még várunk, hisz várni kell! Fordul a kisded,