Kategória: Vass Alexandra

egy bizonyos hőmérsékleten hűtöm le ruháidat éppen megdermednek felülről húzlak ki belőlük a lerágott legelőn szárogatom tested nincs fű hogy talpad csiklandozza

összehunyorít minket a nap, lencse mögül vizsgálja kicsapódott páránk; szomjas árnyak feszítenek a kerek üveg alá. a kerti asztal fölött nyúlunk egymás kedvéért, száraz virág

egymás után folyatjuk a csendet. iszapban feneklett papírcsónakot fújunk a felhők közé, foszlányaikat esővel szöktetjük vissza a vízbe, a szél a papírhaltetemeket viszi.

cseppenként a lápra pattansz, gyökérháló mélyében hűlsz tovább, iszapba gyűlt rovarlárvák közt megvárod, amíg fagypont alatt nő a virág, és az utolsó csérnek is lilák

anyám nem engedte tizenöt évesen hogy leborotváljam a szívét pedig jéghideg vízben egyenes háttal láttam volna neki azóta is néz a tükörből hogy elő ne

szövet vagy inak csontok – egymásnak koccansz nem fázol ruhátlanul zörögsz olajoznád magad szándékod kel ki hamarabb az ágyból összeesni siet ráncos aludtejben úszik el

kaptam magamból, egyet – kínosan bontogatom: mihez kezdjek velem? elég egy nekem? forgatom, forgatom szemem, milliónyi részlet: kicsavart izzó, ingatag gomb, hideg-fehér illat, kongó bádogvödör

törzsetlen végtagok szorítanak sarokba ökölbe fordítva vettem fel a köntösöm az egyik hátul csomóra kötötte hurokba húzódom ökölbe sarokba lefolyóban örvénylek örökre

éjjel kettő. szétdobáltam mindent, kerestelek. a madzagok tartanak téged emlékezetemben; ha akarom, felhúzom az egyiket, téged lábra állítalak. a mutatók mutatják, hány perc van még,

álmodban megismer. azt hitted, rég elfelejtett, de a neved is tudja; ha éjjel felülsz, tátod a szád, pohárból ő itat, letörli lázas homlokod. hozzá kúsznál