Kategória: Vass Alexandra

szilánkosra szorított szemmel borult felhorzsolt térdére az éj elhagyott nyüszítés kölykedzett a szélfújta kamrában veréb voltam macskák között

ernyedt falevél billeg a hold ezüst leheletén a fasor lelketlen mélyén vacogás oson a köd sápadtan kullog az éj mázsás függönye nyomán a dér elnyűtt

jeges vermen hullasz utánam zörgő ujjad még óva int szavaid – ereklyék porladtan lebegnek tegnap parázs üreget vájtál bőröm benne felengedett ma tej szirmokat riasztok

a nézők távoznak bohóc gurigáz ködöt elménk felsővezetéke között piros orrát pimaszul az egyezés szobrára csattintja kötéltáncos billegeti vadul békénk csónakját rühes majmok csontig vakarják

hetykén szórtad el azt a néhány magvat minden évben valahogy még átcsúsznak a borona fogai között azt gondolná az ember hogy amit kézzel ültettél óvod

mindig zihálva eszmélek a körhintán hogy nem álmodom mögöttem az ülés üres pedig esküdni mertem volna hogy az előbb még apám ott ült a harmincikszedik

a szétszaladó gyöngyöket négykézláb kutatjuk a forró aszfalton. a legfényesebbet keressük – a nap óráról órára másikat választ. délután, ami a markunkban már illúzió. ha

belőlem szakadtál a külvilágba meleg tudatlanságból érkeztél most őrjöngő szélvészben állsz helyt őszinte rajongásod – kristálygyöngy a tenyeremen a nap felé tartom félek ha markomba

a kandalló előtt ülsz. homlokod izzadtan gyöngyöz. mosolyod kínos, miközben rám nyitod az ablakot. kint mínuszok. bőröm csontig hámozod.

ha elmész mágnes húzza szívem kövedre hajnalig fekszem fölötted a deresre fagyott levegőben hazaküldenél ha tudnád ne fázzak de vánkosom a fejtáblád köré képzelem virágaid