Kategória: Vaskó Ági

Lobban az égen a lámpa, ma fényétől tavasz éled. Lágy haja isteni kendő. Mondd, sugarát te is érzed? Sarjad az élet a fákon, hívogató üde

Hajnali köd szürkén gomolyog, míg én a félelmemmel farkasszemet nézek, magányt csókol fájó némaságom, s te kegyetlenül, feslett szirmaimat száz darabra téped. Elhamvadt parázsként szökik

Tibeti hangtálak öblös bája ringat, rezgő hullámain alvó lelkem pirkad, Univerzum csendje ölel, eggyé válunk – könnyű mindenségben végtelen a nászunk. Arany, ezüst, higany, réz,

Itt voltak! Itt voltak, lám a fagyos szentek, jeges lehelettől reszkettek a kertek. Pongrác volt az első. Megtette a dolgát, hideg karjaival rázta a fák

Falut álmodtam… takarost, kis patak partra fapadot. Mesélő fákat, lombosat, szánkót repítő dombokat. Álmodtam termő körtefát, kifakult múltnak új ruhát, kezem ráncára csókokat, mosolyt varázsló

Érces Hold dorombol égről gyapjas álmot… Ma éjjel megint játszok. Játszom, hogy árnyad vetül a falra, s Én balga elhiszem, hogy valóság, testet öltő igaz.

Az idei télbe többször belehaltam, bezárt lelkem mélyén halotti leplet varrtam. S lám, mire elfogyott arany hímzőszálam, rügybontó tavasz lett, s kibomlott a szárnyam.

…amint a tél kezét fogom, vacogni jaj, van ám okom. Fehér a lépte, jéghideg, fagyos-halála rám sziszeg, s a dér ölelte szemfedél- tavaszt, reményt, ma

Lustán dereng a hajnal, vállán tejfehér ködlepel. Csontujjú szél tétovázik, majd görnyedt háztetőkkel perel. Dér csókol, jeges lehelettel, ezüstpáncél feszül fákon, bokrokon, álmosan didereg, s

ma rám zuhantak a töltelékszavak: a majd a valahol és az akkor éreztem másképp szól már dalod oly titkosan – s inkább csak pirkadatkor elkoptak