Kategória: Vaskó Ági

„Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna”, hej, de rég volt fejemen vadvirág bokréta. Régen fújtam pitypangot, szárny nélküli álmot, rég csodáltam hófehér, tollbóbitás táncot. Lánc, lánc,

Pár éve még a naplementét néztük, s vágyunktól izzott a bársony horizont, pár éve még a másnapot nem féltük, s vérünk sem festett halálos szigonyt.

Csak álmaimban érintelek újra, ott simul rád vágyó sóhajom, hogy szenvedélyünk régi lángra gyúlva, pokol legyen, vagy égi oltalom. Csak álmaimban bújok két karodba, mint

Ha már homlokodon hetven nyár heve; ritkulnak a szívbéli rőzselángok. Egyre fátyolosabb az ember szeme, széppé válnak a mezei katángok. Ha már a nap fénye

Még „Vak volt a hajnal,” szürke, fénytelen, mikor átfont ölelő karod, lágyan betakartalak hajammal, s rád csókoltam ezer csillagot. Még „Vak volt a hajnal,” szürke,

Január:      Jajdul a jambus, jelenem jégben, Február:      fagyos fohászom fáradt fehérben. Március:      Meztelen malaszt, morzsányi mámor, Április:     

nem látja más de te már érzed az ördög munkálkodását a testet rágó férget érzed ahogy magába ránt a szörny örvénylik minden sejted s te

Indaként ölel a hideg félelem. Vacogó lelkembe beleégett: nincs kiút, csak mély verem. „Mint aki halkan belelépett”… „Mint aki halkan belelépett”… a jövőt teremtő hajnalok

Odakint most szörnyek járnak, lélektelen szürke árnyak, avart zizzent hamis léptük, zászlókat fest Káin vérük. Odakint most szörnyek járnak, emberből állattá válnak. Hitük fegyver, éles

Kert hajában rózsa nyílott édes vággyal szirmain, s ez a vágy csak hízott, hízott, s te csókoltad ajkain. Gyöngy-palástod földre dobtad, vetkezett a rózsa is…