Kategória: Vaskó Ági

Vasárnap van, konyhám ébred. „Kész a kávé! Ágyba kéred?” Szól egy hang, de lám, csak álom, kérdezőjét nem találom. Feleszmélve ruhát öltök, fájós derék közben

Nézd, nyoszolyám vetetlen, akárcsak az álmom, fényed selyme átfolyik szűzfehér ruhámon. Koldus-hajnal csókjai pillámon mint lepkék, elvisznek a semmibe, mintha nem is lennék. Nézd, nyoszolyám

Álom vagy. Beteljesületlen balga vágy. Csitítom szívem, de hiába, elvesztettél, s én elvesztettelek, fájdalmas sebeket hagyva szívünk falán. Gyenge asszonyként harcoltam haldokló szerelmünkért, ibolyát nyíltam

Dermedt jegenyesor vágyik úgy a Napra, mint ahogy én vágyom szelíd érkezésed. Sok morcos kudarcom tépd ezer darabra, s míg szikes szívemben éled szívverésed, szemérmem

Ne szidj, ne korholj, ne legyints, ne nézz bolondnak már megint, s ne rázd megadón a fejed, mert nem szállok a széllel, sőt, ellene megyek,

Földanya sóhaja száll, őszül a kecskeszakáll. Alszik a nyár meg a tél, már csak az álma ledér. Sárgul az ágon a lomb, vágyik a fényre

Nézd Kedvesem a teliholdat, szerelemhintóként, hogy lebeg, látod, vágyunk csillaggá olvad, s felnyársalják lándzsás hegyek. Bíbort izzó lüktető vérünk násztáncot nem jár az érfalon, egyre

„Mint aki halkan belelépett”, indaként ölel a hideg félelem. Vacogó lelkembe beleégett: nincs kiút, csak mély verem. „Mint aki halkan belelépett”… „Mint aki halkan belelépett”…

Ma este megint rám zuhant a magány sötét leple, ablakom üvegén riadt szemem a fényt hiába kereste. A kormos éj elnyelt mindent, csillagparázs sem világolt,

„Érik a szőlő, hajlik a vessző”, száz tündércsóktól szüretre tetsző. Nap-ölelt lankán pezsdül az élet, szorgos a kéz ma, munkára égett. Púpos a puttony, nyög